Marno János: Agyag II.; Sárleirat; Trieszti anzix; Álomátirat; Beckett-möbius; Mondóka; Átalakulatok

Agyag II.

 

Agyagból vagyok, vidéki ember,

erek elvétve, ha futnak még bennem,

inkább kitépve körbehálóznak,

lépni sem nagyon engednek éppen,

mintha pók szőtte volna őket, kövér

keresztes pók, a szomszéd kerekes

kútjának a pókja, ott várakozik,

hogy a két vödrömmel megjelenjek,

és félretolva a fafödelet be-

lelessek a kútba, gyerekességből

és megszokásból. S a meggyőződésből,

hogy az én dolgom mindig idejönnöm,

kivárnom, hogy a dobról lepörögjön

a lánc s a pók hasa telemerüljön.

 

Sárleirat

 

Itt tipródunk evők és evettek

s akik rajtunk sírva nevettek.

 

Trieszti anzix

 

Szorongásom kiöblösödött.

Megfulladhatok.

 

Álomátirat

 

Uri Asaf verselemeinek
felhasználásával

 

Arcomat fürkészi, majd megnyugszik,

magányosságunk ráncokat vet a sós

magzatvízben. Nem látom magam a versben,

húgom is épp kiúszott belőle, arcom

nem hasonlított az életben soha

az övéhez, s mikor felriadok az ólmos álomból

estefele, Uri verse fogad egy elektronikus

levélben; hernyókat égetnek benne,

melyek máskülönben csontig rágnák Jeruzsálem

tűlevelű fáit. Én meg mintha rossz tüdőmtől

szabadulnék mindenáron a száraz köhögéssel, írás

közben, a lábfejemtől haladok a fejem

felé, megesik, hogy el sem érem, még

a szemhéjamba sem kapaszkodhatok bele,

szemöldökömbe, mely bozontosulóban;

Giacometti-kórban szenvedek, forralt

ólomként csapódom ki a jeges vízben,

formátlanul és rücskösen, vészjóslóan s nem

csupán a jövőre nézvést. Hiszen nem látok el

semeddig. Pöndörödnek fölöttem a

levelek, eltűnt húgom hamvában

fekszem most hanyatt, az ég olyan, amilyen,

szakadt, és ha egészen beborul újfent,

szakadni fog megint. Uri nem szereti,

ha pöndörödnit mondok göndörödni helyett.

Az utóbbiba visszatér, az előbbiből

szökik ki az élet.

 

Beckett-Möbius

 

Egy nap kiderül, hogy kisütött,

de hamar kisül,

vaklárma volt csak, hogy kiderült.

 

Mondóka

 

Fog piszkálóm lenni.

Lesz piszkálóm fogni.

 

 

Átalakulatok

 

„csontvázmadarak
hajnali négy órakor”

Giacometti

 

„Halál, meg fogsz
halni!”

John Donne

 

Unom és undorít, hogy meghalok.

Elvágódom egy alagsori üzlet

lépcsőfokán, koponyaalapi

törés, a szájam résnyire nyitva

marad, lelkem légysóhajtással röppen

ki belőle, hogy azután döglégyként               

mássszon vissza a fekete résbe,

lepetézni a halott nyelv alatt.

 

Néger katonák gyűlnek alakzatba,

gyötrelmemre, a hajnali ködben,

emlékeztetnek a halottakra,

akiktől éjszaka búcsút vettem

a kávéházban, annak ellenére,

hogy nem vagyok egy kávéházi ember,

idegen tőlem az az életforma,

idegenebb, mint az élet maga.

 

Nyersen szeretem forgatni hosszan

a szavakat magamban, fölnyársalni

őket nyelvemmel a két szemfogamra,

majd elgyámoltalanodni velük

a számban a kis asztalkánál ülve,

azt sem bánva, ha olykor kiülnek

ők is direkt az ábrázatomra,

bátraknak tűnve és elesetteknek.

 

Donne tévedett: a Halál örök-

életű, meghalni egyedül mi,

életre keltek vagyunk képesek,

elnyúlni piros deszkánkon egy reggel,

gerincünk körül csontvázmadarak

keringnek, s ahogy kezdünk ráismerni

 

régi Gesztenyéskertünkre, kelnénk

nyomban újra, és indulnánk körbe,

 

és nem megy; nem visz a lábunk hátra,

sem előre, megszikkadt a velő

koponyatetőnk alatt, értsd: agyunk

elagyagosodott, és a kérge

kicserepesedett, rosszul vagyunk,

itt az ideje tehát abbahagynunk

a disznólkodásokat. Ideje

rendben megdöglenünk, visszatérnünk

a szállásunkra, nyelvünk alá, hol

 

kéjes sóhajtozások s hörgések

közepette álmunkban lepetéztünk.

A fekete katonák nyúlpörköltet

kaptak kelkáposztafőzelékkel,

annak a szaga áll még a ködben,

mely mintha nem szállna fel soha többet.

Zavart vagyok és egyre nyűgösebb.

 

A betűket is elmosódni látom

ebben a fültépő viaskodásban,

Jean Valjeanként cipelem a hullámat

a bélcsatornámban menekülőben

a pókhasú zsaru, Javert elől,

miközben rettegek ilyen mocskosan,

zihálva és holtan a kis Cosette

szeme elé kerülni, megállok

hát inkább, és agyoncsapom a pókot,

 

amint utolér bennünket ebben

a csatornaszürkületben. Dögölj

meg te is, te nyomorult kopóféreg!

nagyjából ilyesmit fogok mondani

neki, viszonylag szenvtelen képpel

és szenvtelenül kopogó hangon.

Aztán hirtelen megtöröm a csendet,

még nem tudom mivel, de megtöröm,

vagy ha nekem sehogyan nem megy,

kerítek egy hullát valahonnan,

és megtöretem vele odaát.