Alberto Giacometti: 1920 májusa*

Amikor ma este újra nekilátok a tegnap elkezdett cikknek,
már nem vagyok ugyanabban a viszonyban mindazzal, amit el akartam mondani.
Mintha eltávolodtunk volna egymástól; a tények sem olyan fontosak már, vagyis
inkább más síkra kerültek, más helyre; én magam sem vagyok teljesen ugyanaz, s
nem ugyanarról a pontról szemlélem a dolgokat, melyek jelentése új színezetet
kap. Minden más megvilágításba került, de főként a dolgokat tőlem elválasztó
távolság változott meg, s az idő sem ugyanaz.

S mégis igaz, hogy 1920 májusában, első velencei utamon (jól
emlékszem még, hogy milyen benyomást tett rám a kis pályaudvar Brianza dombjai
között, ahol a nap, közvetlenül a horizont fölött, hatalmasan és vörösen
veszett a ködbe. S a meglepetésre is, melyet Velence könnyed, áttetsző szürkéje
váltott ki belőlem, vagy akár a pályaudvarral szemközti templom méregzöld
kupolájára. Minden törékenynek, s kissé roskatagnak tűnt.), igaz, hogy e
velencei látogatásban semmi mást nem szerettem, semmi más nem lelkesített, mint
Tintoretto. Képeinek köszönhetően erős ragaszkodást és szeretetet éreztem
iránta. Az egész hónapot azzal töltöttem, hogy bejártam a várost, attól tartva,
nehogy egyetlen vászna is rejtve maradjon előttem egy templom valamely zugában
vagy bárhol másutt. Tintoretto csodálatos felfedezés volt számomra, egy új
világra nyíló függöny, melyben az engem körülvevő valós világ tükröződött
vissza. Kizárólagos, elkötelezett szerelemmel szerettem, s a többi velencei
festő, Veronese és Tiziano iránt csak gyűlöletet és ellenszenvet tápláltam
(Bellini iránt azonban nem. Őt csodáltam, de csak távolról, mert akkoriban nem
volt rá szükségem). Tintorettónak igaza volt, a többiek pedig tévedtek. Még az
utolsó nap is elszaladtam a San Giorgio Maggioréba és a San Rocco Iskolába,
hogy elbúcsúzzak tőle, hogy búcsút vegyek a legnagyobb baráttól.

Még aznap délután, belépve a Padua Arena kápolnájába, mellbe
vágtak Giotto képei. Megzavarodtam és elvesztem, egyszeriben hatalmas fájdalmat
és mély szomorúságot éreztem. Tintorettót is mellbe vágták. Giotto ereje
ellenállhatatlanul hatott rám, letaglóztak mozdulatlan, bazaltszerűen tömör
alakjai, kiknek pontos és hű mozdulatai tele voltak kifejezőerővel s gyakran
végtelen gyengédséggel, mint a halott Krisztus arcán végigsimító Mária keze.
Úgy láttam, hogy hasonló helyzetben soha egyetlen kéz sem tehetne másként.

A Tintorettók elhomályosultak és zavarossá váltak, alakjai
széles, semmitmondó és felesleges mozdulatokat tettek, s mindez annak a
hiábavaló vágynak a benyomását keltette bennem, hogy mindent uralni akarnak. De
berzenkedtem a gondolat ellen, hogy mindent sutba dobjak, bűnösnek éreztem
magam, s már maga az eltávolodás is csalással ért fel a szememben. Azt éreztem,
hogy emiatt valami pótolhatatlant veszítek el, egy halovány fényt, a
sugallatot, mely végtelenül értékesebb, mint Giotto minden erénye, bár – s
erről meg voltam győződve – ő volt a nagyobb kettejük közül.

Aznap este megpillantottam két-három lányt, akik előttem
lépkedtek, s látványuk azonmód összekuszálta ezeket az egymásnak ellentmondó érzeteket.
Mérhetetlenül hatalmasnak láttam őket, egész lényük és minden mozdulatuk
rettenetes szilajságot árasztott. Elképedve néztem őket, s úrrá lett rajtam a
rettegés. Mintha meghasadt volna a valóság. A Tintorettók és a Giottók
egyszerre egészen kicsinnyé, gyengévé, erőtlenné s anyagtalanná váltak, csak
naiv, bátortalan és ügyetlen próbálkozásoknak láttam őket. Mégis, mintha e
jelenésben nagyon haloványan éppen az fénylett volna vissza, ami annyira
magával ragadott Tintorettóban, s megértettem, hogy miért nem akarom
elveszíteni. Ugyanazon az őszön, immár sokkal erősebben, újra rátaláltam erre a
fényre: először Firenzében, egy egyiptomi mellszoborban, melyben az első jól
eltalált fejet fedeztem fel, majd Assisiben, Cimabue festményeiben, melyek
hatalmas boldogsággal töltöttek el. Végül pedig, nem sokkal később, a római
Santi Cosma e Damiano mozaikjaiban. E művek mindegyikében a három fiatal páduai
leány másolatait véltem felfedezni. Ugyanez babonázott meg azóta Cézanne-ban
is, s ez az, ami miatt különleges helye van számomra az utóbbi évszázadok
festészetében. De az utóbbi napokban mindez távolivá vált, most más fontos, de
nem tudom pontosan, hogy azzal miként is állok.

Bereczki Péter Levente fordítása

Jegyzetek:

* Alberto Giacometti: Mai 1920 (1952). Écrits, Paris,
Hermann, 2007. 122–124.