Georges Bataille: Halálfejek*

Jacques Prévert-nek

A létezés, amiben részeltetünk, csupán darabokra szakadt
létezés, mely roncsaihoz nem képes többé visszatalálni. Az elmaradott
országokkal szembeállítva úgy látszik, hogy mi tele vagyunk gőggel és elégedettséggel:
ez a gőg és elégedettség lerántja a leplet a romlásról és az ostobaságról.
Létezésünk, beleilleszkedvén az érzékeket elvakító és szétszaggató,
csillagokkal kivilágított térbe, önmaga miatt csak szégyenkezhet: kolduslétté
és nyöszörgéssé válik.

Erkölcsi nyomorúságtól sújtva megnéztük azokat az
országokat, amelyeket ez a nyomorúság nem ért el, és amelyek ma is élő titkokat
őriznek. Ám az út csaknem mindig olyan rosszul végződött, hogy többet árult el
a mi nyomorúságainkról és a hiányosságainkról, mint az életről, arról az Életről, amelyből az elmaradott népek
nem hajlandók engedni. A tudományos felméréstől az újságok lealacsonyító
kérkedéséig az ottani életet is olyan hasznos tárgyként, áruként kezeltük,
amellyel szabadon lehet rendelkezni.

Hitvány, alávaló dolog másként kutatni mindazt, ami az
életet jelenti, mint azzal a belső lobogással, ami magával az élettel azonos.
Az embernek még rokkantként élni is jobb lenne annál, mint kielégített
kíváncsiságát körbehordozni és turista módján beszélni minden olyan dologról,
ami hallgatást és megrendülést követel. Hajdan a nyomorúságuktól szenvedő
emberek az elviselhetetlen szorongás árán Isten keresésére indultak. Ma a
nyomorúság eme Istenét a semminek visszaadni csak úgy lehetséges, ha mi magunk
nyomulunk be oda, ahol a semmi pusztít; ha a nyugalom állapotát elhagyva
belépünk az eksztatikus, halál közeli derültség világába. Ez nem az élettől
elrugaszkodottak osztályrésze, hanem azoké, akiket rettegéssel tölt el a
halállal való játék és az, hogy az ártatlan életet ott fedezik fel, ahol az
nevet.

A félelem megrontotta a civilizáltakat. Márpedig az
ártatlanság és az áhítat megköveteli a végletes merészséget. Akik félnek,
elveszítik az ártatlanságot és az áhítat lehetőségét, mert kénytelenek megállás
nélkül menekülni egyik múló ábrándképtől a másikig. Csak az elmaradottak
játszanak a halállal. A létezés teljessége az elmaradottaknál mutatkozik meg. A
teljesség elkerülhetetlenül félelmet kelt: kimerültségünk megköveteli, hogy e
teljesség darabokra hulljon. Ha a teljesség a nyomorhoz, az élet eltékozlása
pedig a bőséghez kapcsolódva jelenik meg, akkor a teljesség bűze joggal kelt
rettegést: hiszen ami ártatlan, annak rothadásszaga van. Az elégedettek sajátos
módon olyan világot helyeznek a többiek fölé, ahol a gyászpompa fekete kárpitja
borul a halál elkényeztetett arcára: a kárpit alávalósága felfedi a menekülés
és a tékozlás minden aljasságát. Ám ha egy megsebzett ember megmenekül az
elégedettség e poklától, elmaradott testvérei körében újra rátalálhat az emberlét
boldogságára.

A civilizáltak elrejtik halott embertársaik arcát. A
halottak üres, tragikomikus tekintete nem követi az élőket. Az a bizonytalan
derű, ami a halottakról rájuk vetül, nem bír a biztonságra és a nyugalomra
törekvéssel, ami az emberi megjelenést nemtelenné és unalmassá teszi. A
derültség egészen csak akkor rázza meg az embereket, ha tárgya a halál. Az a
múló derültség, ami nem ártatlan és felszabadult, csak elviselhetetlen
megfontoltság. A veszélytelen nevetés lemondással azonos. Reverendaszagot
áraszt. A nevetés veszélye a halál. A fogak között átsüvítő szél és a
csontvázak szeme nevetésre ingerel. A halál ártatlan tréfa. A csillagtalan
mennyet a halál gyermekjátékká alakítja.

A nagyok
színjátékát a haragod sohasem rontja el. Egyedül a halálod bosszantja fel
meglehetősen ostoba lármájával. Ha úgy halnál meg, „ahogy illik”, a nagyok
fekete kárpitjukkal eltakarhatnának. A nagyok lesik a halálodat, hogy komolyan
vehessenek, mint egy felnőttet. Szükségük van a halálodra, hogy méltóságukat
fényezzék.

Ne úgy halj meg, mint XIV. Lajos király.

Halj meg úgy, mint egy
kutya.

A fekete leples férfiak és nők azt szeretnék, ha jókedved
elpárologna az ő ünnepélyességük előtt. Ők azt állítják, hogy jókedvűnek,
mámorosnak és főként többletnek lenni nem olyan megrázó, mint ünnepélyesnek
lenni. Nézz át a fejükön: erényes és megtört testük mögött a láthatatlan
halálfej a fogak között azt sziszegi: hazudok.

Ha egy felnőtt elbukik, ne mosolyogj: nevess hangosan. A
semmi nyílik meg a szemed előtt. Ha a kitörő életöröm csak egy darabjáról is
lemondanál, fekete leplük megfojtana. A gyermekként megvénült halottakat a
csatorna nyeli el. A csatorna mélyén fényesen süt a nap. Ha majd elnyel a föld,
a semmi boldogsággal tölt el. Fekete
leplük cseppet sem kevésbé szégyenletes, mint a félelem a semmitől.
Gyászruhájukban sápadtan állnak a te féktelen derültséged, harsány örömöd
előtt.

A mexikói búcsúkon Don Juan is megtalálható (csontváz
alakjában).

Európában, miközben a vén, öntelt kőszobor közelít, a ripők,
halála előtt, pohárral a kezében, az asztalon ülve torkaszakadtából énekli:

Éljenek a nők!

Éljen a jó bor!

Az emberiség támasza és dicsősége!¹

Szabó László fordítása

Jegyzetek:

* [Az első, áthúzott cím: A halál nevet] Georges Bataille:
Calaveras – premiere titre, raturé: „La mort rit”. Oeuvres completes II. Écrits posthumes 1922–1940. Paris, Gallimard,
1970. 407–409.

1 Uhrman György fordítása.