Alberto Giacometti: Az álom, a Szfinx és T. halála*

Rémülten fedeztem fel az ágyam lábánál egy hatalmas, barna,
szőrös pókot. A fonál, amelyen lógott, közvetlenül a hengerpárna fölött
kifeszített hálóban végződött. „Ne, ne!” – kiáltottam fel. „Nem tudom elviselni
ezt az éjszakai fenyegetést a fejem fölött. Öljétek meg, öljétek meg!” –
mondtam ezt azzal az undorral, melyet jómagam is éreztem, amikor ugyanezt
magamnak kellett megtennem, akár álmomban, akár éberen.

Ekkor felébredtem, de csak álmomban, mely tovább
folytatódott. Ugyanazon a helyen, az ágy lábánál találtam magam, abban a
pillanatban, amikor így szóltam magamhoz: „Csak álom volt”. S miközben tudat
alatt már kerestem a szememmel, észrevettem, hogy egy földből és
tányérszilánkokból vagy lapos kis kövekből álló kupacon sárga,
elefántcsontszín, az elsőnél jóval szörnyűségesebb, de sima bőrű pók
terpeszkedik, melyet lapos, sárga pikkelyek borítanak, hosszú, vékony,
szőrtelen lábai pedig látszólag olyan kemények voltak, mintha csontból lettek
volna. Rettegve figyeltem, ahogyan kedvesem – aki láthatóan nem félt, és még
csak meg sem lepődött – kinyújtja kezét, majd megérinti a pók pikkelyeit.
Felkiáltottam, eltoltam a kezét, s akárcsak az álomban, megkértem, hogy ölje
meg az állatot. Valaki, akit addig nem láttam, egy hosszú rúddal vagy egy
lapáttal agyoncsapta a pókot. Heves, erőteljes csapásokkal ütött, s bár nem
néztem oda, hallottam a pikkelyek roppanását és a szétzúzódó puha részek furcsa
hangját. Csak később, amikor egy tányéron láttam viszont a pók összegyűjtött
maradványait, vettem észre és olvastam el az egyik pikkelyre tintával írt, jól
kivehető nevet. Az Arachnidák egyik fajának elnevezése volt, melyet már nem
tudnék felidézni, elfelejtettem, s immár csak a betűket látom, tisztán, a tinta
feketéjét az elefántcsonton. Ugyanolyan betűket, amilyeneket a múzeumokban
olvashatunk a köveken és a kagylókon. Kétségtelen, hogy egy ritka fajt öltem
meg, mely a barátaim gyűjteményéhez tartozott, akiknél akkoriban laktam. Ezt
támasztotta alá alig egy pillanattal később az elveszett pókot kereső
házvezetőnő siránkozása is. Először az volt a szándékom, hogy elmondom neki a
történteket, de láttam, hogy ez milyen kellemetlenségekkel járna, s milyen
ellenérzést szülne irántam vendéglátóimban. Látnom kellett volna, hogy ritka
állatról van szó, el kellett volna olvasnom a nevét, és figyelmeztetnem kellett
volna őket, ahelyett hogy megölöm. Úgy döntöttem hát, hogy nem szólok, s úgy
teszek, mintha semmiről sem tudnék, a maradványokat pedig elrejtem. Kimentem a
parkba a tányérral, s ügyelve rá, nehogy meglássanak, keresztülvágtam rajta: a
tányér ugyanis furcsának tűnhetett a kezemben. Kerestem egy megművelt parcellát
egy lejtő tövében, melyet bozót rejtett, s megbizonyosodva arról, hogy senki
sem lát, egy üregbe dobtam a maradványokat, majd jól megtapostam őket, s közben
így szóltam magamhoz: „A pikkelyek elrohadnak majd, mielőtt megtalálhatnák
őket.” Ebben a pillanatban, a fejem fölött megpillantottam vendéglátómat és a
lányát, akik lóháton érkeztek, s anélkül, hogy megálltak volna, néhány meglepő
szót intéztek hozzám. Azzal felébredtem.

Másnap mindvégig a pók lebegett a szemem előtt. Nem hagyott
nyugodni.

Egy nappal korábban, késő éjszaka egy fényes, fehér
papírlapon elefántcsontszín gennycseppeket vettem észre, s rájöttem, hogy
elkaptam a betegséget, melyre néhány napja számítottam már. Amint ezt
megállapítottam, valamiféle első pillantásra öntudatlan szellemi bénultság vett
rajtam erőt, mely megakadályozott abban, hogy lecsendesítsem magamban a kór
kiváltotta rémületet, amit egyszerűen megtehettem volna, ám így elmulasztottam.
Semmi okom nem volt arra, hogy azt higgyem, általa önmagamat büntetem;
homályosan inkább azt éreztem, hogy a betegség hasznomra lehet, s bizonyos
előnyökhöz juttathat, melyek természetéről semmit nem tudtam.

Este lefeküdtünk, s már-már éppen álomba merültünk volna,
amikor kedvesem nevetve fel akarta térképezni a betegség tüneteit.

Már előző szombat óta számoltam a betegséggel, amikor is
este hat órakor megtudtam, hogy örökre bezárják a Szfinxet.¹ Odarohantam, mert
elviselhetetlennek éreztem a gondolatot, hogy soha többé nem látom ezt a
termet, ahol megnyitása óta oly sok órát, annyi estét eltöltöttem, s melynél
csodálatosabb hely nem létezett a számomra.

Ezen utolsó alkalommal kissé részegen mentem oda, egy
barátokkal elköltött vacsora után. A vacsorán, mintegy mellékesen, szóba
került, hogy érdemes volna napi rendszerességgel naplót vezetni, s arról is,
ami ezt megnehezítheti. Egyszeriben, és számomra is váratlan vágyat éreztem rá,
hogy azon nyomban nekilássak a naplónak, az éppen adott pillanattal kezdve,
Skira pedig ez alkalomból megkért rá, hogy a Labirintus aktuális számába írjam
meg T. halálának történetét, melyet valamivel korábban meséltem el neki.
Megígértem, hogy megteszem, bár nem láttam tisztán, miként tudnám ezt
megvalósítani.

De az álom és a betegség felfedezése óta, melyek
emlékezetembe idézték ezt a vacsorát, T. halála újra kézzelfogható közelségbe
kerül számomra.

Miután aznap délután megérkeztem az orvostól, azt kérdeztem
magamtól, hogy elég volt-e az időbeli egybeesés Skira kérése, valamint a
Szfinxben tett látogatásom és folyományai között, hogy újra felidézze bennem T.
halálának emlékét, s most arra késztessen, hogy megírjam. Itt kell elmondanom,
hogy amint a tiazid-fiolákkal a kezemben kiléptem a gyógyszertárból, az első
dolog, ami már a Junod sugárúti patika küszöbéről, két lépésre az orvosom
házától a szemembe ötlött, egy szemközti kis kávéház, az „Álomhoz” cégére volt.

Séta közben újra magam előtt láttam T.-t a halála előtti napokban,
az enyémmel szomszédos szobában, a kert végében álló, lakhelyünkként szolgáló,
kissé roskatag pavilonban. Láttam, ahogyan mozdulatlanul, összegubózva fekszik
az ágyában, bőre elefántcsontszín, s már furcsán mesze jár; s láttam kicsit
később, hajnali háromkor, holtan, ahogy kísértetiesen sovány tagjai, szétvetve,
kiterjesztve, messze vetődtek testétől; hatalmas, puffadt hassal, hátravetett
fejjel, nyitott szájjal. Soha egyetlen holttestet sem láttam ennyire
jelentéktelennek: nyomorúságos roncs, melyet a macskatetemekhez hasonlóan az
árokba kell vetni. Mozdulatlanul álltam az ágy előtt, s néztem az immár puszta
tárggyá vált fejet, ezt a kicsi, mérhető és jelentéktelen skatulyát. Ebben a
pillanatban egy légy közeledett a száj fekete hasítékához, s eltűnt benne.

Segítettem a lehető legjobban felöltöztetni T.-t, mintha egy
előkelő, nagy társaság előtt kellene megjelennie, talán egy ünnepségen, vagy
mintha egy hosszú utazás várna rá. Miközben felemeltem, leeresztettem és arrébb
tettem a fejet, mint bármilyen más hétköznapi tárgyat, ráadtam egy nyakkendőt.
Furcsa volt az öltözéke, minden szokványosnak, természetesnek látszott, de az
inge a gallérjához volt varrva, és nem volt sem öve, sem nadrágtartója, sem
pedig cipője. Betakartuk egy lepellel, s reggelig visszamentem dolgozni.

Amikor a következő éjszaka beléptem a szobámba, észrevettem,
hogy valami furcsa véletlen folytán nem volt világítás. A. aludt, és ki sem
látszott az ágyából. A tetem még ott volt a szomszédos szobában. A fény hiánya
feszélyezett, s amikor meztelenül végigmentem a sötét folyosón, mely a
fürdőszobába vezetett, s amely a halott szobája előtt haladt el, valóságos
rettegés lett rajtam úrrá, és bár nem hittem benne, az a futó benyomásom
támadt, hogy T. ott volt mindenütt, mindenütt, kivéve a szánni való holttestben
az ágyon, a tetemben, mely olyan jelentéktelennek tűnt számomra; T.-nek nem
voltak többé határai, én pedig megrettentem, amikor egy fagyos kezet éreztem a
karomon, s hatalmas erőfeszítésembe került végigmenni a folyosón; majd visszatértem
lefeküdni, és hajnalig virrasztottam, miközben A.-val beszélgettem.

Kifordítva ugyanazt tapasztaltam meg, amit néhány hónappal
korábban az élőkkel szemben éreztem. Akkoriban az ürességben, az őket körülvevő
térben kezdtem el fejeket látni. Amikor első alkalommal érzékeltem
egyértelműen, hogy az általam nézett fej megkövül, végérvényesen belemerevedik
a pillanatba, úgy remegtem a félelemtől, mint korábban soha életemben, s a
hideg futkosott a hátamon. Ez már nem élő fej volt többé, hanem egy tárgy, melyre
úgy tekintettem, mint bármilyen más tárgyra. De nem is, másként, nem úgy, mint
bármilyen tárgyra, hanem mint olyasvalamire, ami egyszerre élő és halott.
Felordítottam félelmemben, mintha átléptem volna egy küszöböt, mintha egy addig
soha nem látott világba jutottam volna. Minden élő halott volt, s ez a látomás
gyakran megismétlődött, a metrón, az utcán, az étteremben, a barátaimmal
kapcsolatban. Az a pincér a Lippben, aki tátott szájjal kővé dermedt, miközben
fölém hajolt, és semmi nem kapcsolta már sem az előző, sem a következő
pillanathoz; szája tátva maradt, szeme pedig teljes mozdulatlanságba
merevedett. De az emberekkel egy időben a tárgyak is átalakultak, az asztalok,
a székek, az öltözékek, az utca, sőt, a fák és maga a táj is.

Aznap reggel, ébredés után láttam először a törülközőmet,
ezt a súlytalan törülközőt a soha nem tapasztalt mozdulatlanságban; mintha csak
függőben maradt volna a rémítő csendben. Semmi kapcsolatban nem állt már a
széklap nélküli székkel, sem az asztallal, melynek lábai immár nem a padlón
álltak, s alig érintették azt; semmilyen kapcsolat nem volt már a tárgyak
között, melyeket az űr mérhetetlen szakadékai választottak el egymástól.
Rémülten néztem végig a szobámon, és hátamon végigfutott a hideg.

Néhány nappal azután, hogy egy lendülettel megírtam a fent
olvasottakat, újra elő akartam venni, s át akartam dolgozni a történetet. A
Barbčs-Rochechouart körút egyik kávéházában ültem, ahol a prostituáltak combja
különös, hosszú, vékony és szálkás.

Az unalom és az undor érzése nem engedte, hogy újraolvassam
a korábban leírtakat, s akaratom ellenére belefogtam, hogy másként írjam meg az
álmot. Pontosabban és találóbban próbáltam meg beszámolni arról, ami
megérintett; például a barna pók vaskos termetéről, a sűrű szőréről, mely kellemes
tapintásúnak látszott, vagy a kifeszített háló helyzetéről és pontos
formájáról; a sárga pók remélt és rettegett megjelenéséről, főként pedig
pikkelyei alakjáról, lapos, iszamós hullámformájáról, fejének és élesen
előreugró jobb lábának furcsa párosításáról. De mindezt kizárólag az érzelmek
szempontjából akartam elmondani, egyes elemeket megdöbbentővé téve, de anélkül,
hogy megpróbálnám megtalálni a közöttük lévő kapcsolatot.

Néhány sor után elbátortalanodtam, s abbahagytam.

Kint, a ködben, mely már előző nap is furcsa örömmel töltött
el, néger katonák masíroztak.

Ellentmondás feszült aközött, hogy érzelmesen adjam vissza
azt, ami engem elképesztett, és az elmesélni kívánt tények folytatása között.
Idősíkok, események, helyszínek és érzetek zavaros halmazával találtam szemben
magam.

Megoldást kerestem a problémára.

Először minden tényt két szóval igyekeztem jelölni, melyeket
függőleges hasábokban helyeztem el az oldalon, de ez nem vezetett sehova.
Megpróbálkoztam azzal is, hogy kis mezőket rajzoltam, melyeket vízszintesen
rendeztem el, majd lépésről-lépésre töltöttem meg, s így kíséreltem meg
egyszerre minden tényt elhelyezni a lapon. Ám ekkor zavar támadt az időben,
ezért megpróbáltam az egészet időrendi sorrendbe rendezni. Folyton az
elbeszélés számomra kellemetlen csőformájába botlottam. Az idő történetem
egészét tekintve visszájára fordult, a jelenből a múlt felé haladt, de
vissza-visszatért s szerteágazott. Az első történetben például nem találtam
módot arra, hogyan szerepeljen benne az ebéd, melyet az orvosnál tett
látogatást megelőzően, szombat délben R. M.-mel fogyasztottam el.

Elmeséltem az álmomat R. M.-nek, de amikor ahhoz a
pillanathoz értem, hogy elföldelem a maradványokat, egy másik réten találtam
magam, egy erdőszéli csalitosban. Miután lábammal elsöpörtem a havat és gödröt
vájtam a fagyott talajba, eltemettem egy alig megrágcsált kenyeret (gyermekkori
kenyérlopás), s Velencében, futás közben láttam viszont magam, egy darab
kenyeret szorongatva, amitől meg akartam szabadulni. Távoli, kihalt városrészek
után kutatva bejártam egész Velencét, majd több sikertelen próbálkozást
követően a legeldugottabb hidacskákon, a legsötétebb csatornák partján, az
idegességtől remegve a fekete falakkal szegélyezett csatorna utolsó ágának
poshadt vízébe dobtam a kenyeret, s fejvesztve, futva menekültem, csaknem
öntudatlanul. Ez késztetett rá, hogy leírjam azt az állapotot, melyben abban a
pillanatban voltam; hogy elmeséljem tiroli utamat, s Van M. halálát (lásd a
jegyzetet). Azt a hosszú, esős napot, melynek során egyedül üldögéltem egy
szállodai szoba ágyánál, Maupassant Flaubert-ről írott könyvével a kezemben, s
néztem, hogyan alakul át Van M. feje (az orra egyre hegyesebb lett, az orcája
beesett, nyitott szája pedig szinte mozdulatlan volt, s alig lélegzett). Mikor
estefelé megpróbáltam lerajzolni a profilját, hirtelen megrettentem, hogy meg
fog halni. Ez indított arra, hogy az előző nyáron tett római utamról meséljek
(az újsággal, mely véletlenül pottyant a kezembe, benne az utánam kutató
hirdetéssel), a pompeji vonatról, Paestum templomáról.

És hogy beszámoljak a templom és az oszlopok között
felbukkanó ember méreteiről. (Az oszlopok közül előtűnő ember óriássá válik, a
templom azonban nem lesz kisebb, a metrikus méretek már nem számítanak, nem
úgy, mint például a római Szent Péterben. Ennek a templomnak az üres belső tere
kicsinek tűnik (ez nagyon jól látható a fotókon), de az emberek hangyává
válnak, pedig a Szent Péter nem nő meg, csak működésbe lépnek a metrikus
méretek).

Ez arra ösztökélt, hogy a fejek méretéről, a tárgyak
méretéről, a tárgyak és az élőlények közötti kapcsolatról és különbségeikről
beszéljek, így érkezvén el ahhoz a ponthoz, mely abban a pillanatban, amikor
szombat délben elmeséltem ezt a történetet, mindennél jobban érdekelt.

A Barbes-Rochechouard körút kávéházában ülve ez járt a
fejemben, s kerestem a módját, hogy miként mondhatnám el. Hirtelen rám tört az
érzés, hogy minden esemény egyidejűleg zajlik körülöttem. Az idő vízszintessé
és körkörössé vált, egyszerre maga volt a tér is, s megpróbáltam lerajzolni.

Nem sokkal ezután távoztam a kávéházból.

Ez a vízszintes korong örömmel töltött el, s menet közben
szinte egyidejűleg láttam két különféle nézőpontból. Láttam, hogyan rajzolódik
ki fentről nézve egy papírlapon.

De ragaszkodtam az oldalsó nézőponthoz is, melyet nem
akartam veszni hagyni, s láttam, miként válik a korong tárggyá.

Egy kb. két méter sugarú korongról volt szó, melyet vonalak
osztottak cikkekre. Minden körcikken a hozzá tartozó esemény neve, időpontja és
helyszíne állt, s a kör szélén minden cikk előtt egy tábla emelkedett. A
különböző szélességű oszlopokat üres részek választották el egymástól.

Az oszlopokon bontakozott ki a körcikkekhez tartozó
történet. Különös örömmel láttam magam,² amint ezen a tér-idő-korongon sétálok,
s az előttem magasló történetet olvasom. A szabadság, hogy azzal indítok,
amivel csak akarok, például az 1946-os októberi álommal, hogy azután a teljes
kört megtéve néhány hónappal korábban tárgyak, azaz a törülközőm előtt kössek ki.
Nagyon ügyeltem rá, hogy miként helyezkednek el a tények a korongon.

De az oszlopok még üresen állnak; nem ismerem sem a szavak
értékét, sem egymáshoz fűződő kölcsönös viszonyukat, hogy megtölthetném őket.

Jegyzet: Az 1921-es utazásom (Van M. halála és minden
környező esemény) olyan volt számomra, mintha rés nyílt volna az életemben.
Minden mássá vált, s az utazás folyamatosan, egy éven át foglalkoztatott.
Fáradhatatlanul meséltem róla, s gyakran meg akartam írni, de képtelen voltam
rá. Csak ma, az álomnak és a csatornába dobott kenyérnek köszönhetően vált
lehetővé a számomra, hogy első alkalommal felidézzem.

(Alberto Giacometti jegyzete)

Bereczki Péter Levente fordítása

Jegyzetek:

* Alberto Giacometti: Le reve, le Sphinx et la mort de T.
Écrits. Paris, Hermann, 2007. 68–75.

1 A Szfinx ünnepelt párizsi bordélyház volt a Boulevard
Edgar Quinet 31-es házában, a Montparnasse-on. Fénykorát az 1930-as években
élte, amikor is számos ismert művész törzshelyének tekintette a műintézményt,
melynek Giacometti is rendszeres látogatója volt.

2 későbbi betoldás