Markója Csilla

Wilde János és Max Dvorák

Avagy beszélhetünk-e budapesti művészettörténeti iskoláról¹

Wilde János, vagy ahogy őt később ismerték, Johannes Wilde, a világhírű magyar Michelangelo-kutató, a londoni Courtauld Intézet igazgatóhelyettes professzora, aki az elsők között vetett be egy műtárgy vizsgálatánál röntgensugarat, 1914 nyarán még csak 23 éves, frissen végzett bölcsészhallgató. Igen boldog, mert a magyar Vallás- és Közoktatásügyi minisztériumtól 1200 korona ösztöndíjat kapott római tanul­má­nyokra. A háború azonban megakadályozta utazását és elöljárója a Szépművészeti Múzeumban, Petrovics Elek bölcsebbnek látta a nagyreményű fiatalt inkább Bécsbe, Max Dvorák professzorhoz küldeni. Felterjesztésében így fogalmazott: „Wilde úr így a mai viszonyok között – mielőtt még doktori vizsgálatát letenné – eddigi egyetemi tanulmányainak kiegészítése és betetőzése végett a bécsi egyetemen, és ott első sorban Max Dvorák tanárnak művészettörténeti előadásait és semináriumát óhajtaná a most következő tanévben látogatni, s azzal a közléssel fordult hozzám, hogy eszközöljem ki számára ehhez Nagyméltóságod kegyes támogatását. Wilde János úr, aki a budapesti egyetemnek kitűnő hallgatója volt, egy évi múzeumi munkássága alatt a mű­vészet­történeti szakmára való komoly és kétségtelen hivatottságának olyan bizo­nyos­ságát adta, amely teljesen igazolja azt a bizalmat, melyet nagyméltóságod az utazási segély engedélyezésekor belé helyezett, s egyszersmind őt a további támo­gatásra is érdemessé teszi. Joggal lehet így remélni, hogy a nevezett azt az alkalmat, mely reá nézve a bécsi egyetem látogatásával nyílik meg, jól fogja gyümölcsöztetni, a Dvorák tanárnak vezetése alatt, aki úgy rendszerének kivá­lóságánál, mint elő­adásainak ösz­tönző és termékenyítő hatásánál fogva elismert kitűnő nevelője a művészettörténet tanulóinak, igen értékes és majdan hasznos szolgálatokra hivatott szakértővé fog fejlődni.”² Személyesen Dvorákhoz másik kitűnő kollegája ajánlotta be, Meller Simon, aki 1910-től irányította a Szépművészeti Múzeum – vezető szak­mai műhelynek számító – Gra­fikai Osztályát. Wilde nemsokára megkezdte tanul­mányait Bécsben. Erről így számolt be, némileg viháncolva, családjának: „Drága Ott­honiak, megint Schönbrunnból jövök be, a legszebb itteni nyaralás, kicsit korábban, mert be akarok menni az Apparatba [a tanszéket hívták így – M. Cs.] átadni Zimm[ermann]nak a Meller által küldött kéziratot és levelet. Délelőtt, a beíratás megtörténte után már ott voltam, az asszisztens fogadott nagyon kedvesen. Tudott már a jöttömről, Dvorák figyelmeztette, aki pár napra elutazott. Nagyon mulatságos volt, hogy a beszélgetés második percében már Strzygowskinak rontot­tunk.”³ Az utolsó tagmondat mindent elárul a bécsi tanszéki viszonyokról, az asszisz­tens pedig Karl Maria Swoboda volt, aki alig hat év múlva – a már emig­rációba kényszerült – Wildével együtt rendezi sajtó alá a fiatalon elhunyt Dvorák hatalmas írásos hagya­tékát, s ezzel lezárul a bécsi iskola talán legragyogóbb időszaka. S meghiúsul valami más is – amit Paul Stirton egy budapesti mű­vészettörténeti iskola lehetőségének nevezett. Ezeknek a csodálatos és szomorú, háború, forra­dalom, megtorlás jelölte éveknek a történetéről tudhatunk meg valami személyeset az Enigma mostani, négy kötetesre tervezett forráskiadványából, mely – más dokumentumok mellett – bőséges válogatást közöl Wilde János szakmai és magán­levelezéséből. E primér források révén megelevenednek a budapesti Szép­művészeti Múzeum és a híres bécsi iskola mindennapjai éppúgy, mint a művelt osztrák arisztokraták, Wilde későbbi barátai világa, egyáltalán a háborús Bécsé, mely nem sokkal később már magyar emigránsok sokaságát kellett, hogy fogadja. Wilde az olasz rézkarc kezdeteiről írt disszertációja befejezése után nem igazán akart vissza­térni Bécsbe – a Tanácsköztársaságban Budapesten vállalt szerepe miatt mégis erre kény­szerült. Második bécsi tartózkodása során mindvégig reménykedett a hazatérés lehetőségében, noha ugyanaz a Petrovics Elek, aki annak idején annyira szorgalmazta bécsi tanulmányait, immár egy egészen másfajta levelet volt kénytelen írni neki. Ebben a „Szépművészeti Múzeum tisztvi­selőinek a Tanácskormány alatt tanúsított magatar­tásával kapcsolatban kirendelt bizottság” kihallgatásait követő miniszteri döntésről tájékoztatta: „Minthogy Tekin­tetességednek a vezetésem alatt álló intézet kötelékében való megmaradását a Minisz­ter Úr nem tartja kívánatosnak, rendelkezni fog a mú­ze­umtól mielőbb leendő elhelyeztetése iránt. Az Önre vonatkozó miniszteri leiratot csatoltan megküldöm. Tisztelettel Budapest, 1920. szept. 20. Petrovics Elek.”⁴ Az áthelyezés ügye végül éve­kig húzódott, így Wilde tulajdonképpen nem emigrációban, hanem fizetés nélküli szabadságon, de a Szépművészeti Múzeum kötelékében tar­tózkodott másodjára az osztrák fővárosban. 1922-ben végkielégítéssel bocsátották el állásából, mindenki úgy gondolta, hogy olcsón megúszta, amit annak is köszönhetett, hogy kollegái kiálltak mellette, jóhiszeműségére, apolitikusságára, szakmai korrekt­ségére hivatkozva. Wildét első körben csak a Moravcsik-féle ideg­klinikán tudták kihall­gatni. Ottani orvosa, Schuster Gyula, már korábban is kezelte, így elképzelhető, hogy nem egyszerűen csak bújkált az intézményben, hanem a Tanácsköztársaság alatt és után történtek igazán megviselték. Noha Bécsben Max Dvorák tárt karokkal várta, ő önszántából nem vált volna meg az otthoni szakmai közegtől – így mégis kezdetét vette életfogytiglan tartó és önkéntesnek azért korántsem nevezhető emigrációja.

1921. február 9-én a következő sorokat vetette papírra Khuen-Belasi gróf grusbachi kastélyában: „Borzasztó szomorú hírt kell közölnöm, Dvorák professzor úr, az én drága jó tanárom, tegnap este agyszélhüdésben hirtelen meghalt. Most nem tudok arról beszélni, milyen szörnyű ez a valóság, drága Otthoniak ugyanis tudni fogják, csak röviden elmondom még a körülményeit. Mihelyt lehetséges lesz, írni fogok kimerítően. Vasárnap este érkeztünk meg együtt ide. Az ő akarata volt, hogy elkísérjem az egy hetes szabadságára, melynek olyan nagyon örült. Khuen is velünk utazott abban a boldog tudatban, hogy évek óta először tölthet egy egész hetet háborítatlanul otthon. – Nagyon nehezen írok tovább. Csak 24 órát töltöttünk így együtt – Hétfőn este egy óra után mentünk feküdni, egy legjobb hangulatban töltött hosszú nap után. A professzor úr igen jól érezte magát, kedvesen és bölcsen beszélt mindenkivel – és tegnap reggel, mikor az inas fölkelteni ment, az ágya mellett a földön fekve találta eszméletlenül. Az orvos egy negyedórán belül kéznél volt, megpróbált minden lehetőt, emberfölöttien dolgozott, de nem érhetett már el semmit. A vérkiömlés a kisagyban túlságosan erős volt, rögtön teljes bénulás állott be s nekünk nem maradt már egyéb kötelességünk, mint az állát felhúzva tartani, hogy a visszaeső nyelv a légzést meg ne akadályozza. Nem mozdultunk mellőle egész a végig. […] Isten Velük, édes jó Otthoniak. A kert olyan gyönyörű az ablak alatt, a sötét fenyők megrakva frissen esett hóval és a nap olyan békésen süt. Ilyen szépen gyászolják a szegény jó professzor urat. Csókkal Bundsi.”⁵

Noha ez a levél, néhány másikkal egyetemben német nyelvre fordítva már 2010-ben napvilágot látott, ráadásul a legadekvátabb helyen, a Wiener Jahrbuchban,⁶ a benne foglaltak olyannyira visszhang nélkül maradtak, hogy a legújabb Dvorák-szövegkiadás kétszáz oldalas bevezetőjének életrajzi részében⁷ sem Khuen gróf, sem Wilde János nem tárgyaltatik érdemben, holott közel sem nevezhető véletlennek, hogy épp ők ketten álltak a halálos ágyánál. Így nem tudhatunk meg semmi sze­mélyeset arról a kapcsolati hálóról sem, mely a világhírű bécsi művészettörténészt egyfelől a progresszív Monarchia-beli arisztokráciához (köztük az osztrák műemlék­védelmi szervezetben, a Zentral-Komissionban tevékenykedő gróf Lanckoronskihoz) másfelől a magyar művészettörténészek azon csoportjához fűzte, akik ebben az időben a budapesti Szépművészeti Múzeumban dolgoztak. Pedig ez a kapcsolat­rend­szer Dvorák számára nem csupán inspiráló volt, hanem életműve fennmaradásának záloga is, hiszen a szellemtörténész Dvorákot az életműkiadás öt kötetében és azok előszavaiban Wilde János konstruálta, teremtette meg az utókor számára. Hogy a posztumusz életműkiadásnak mekkora szerepe volt például a magyar Dvorák-recepcióban (melynek szövegdokumentumait az Enigma Wilde-kiadásának 4. köte­tében adjuk közre), jól mutatja Szépművészeti-beli kollegája, Hoffmann Edith visszaemlékezése, aki noha hallgatta Bécsben Dvorákot, igazán csak évekkel később, e korpusz révén került a hatása alá: „Csak egyetemi éveim után volt rám hatással Max Dvorák, a bécsi egyetem művészettörténeti tanára. Először inkább személyes hatása volt igen nagy, írásainak szellemtörténeti újszerűsége csak évekkel később ragadott meg és változtatta át egész felfogásomat.”⁸

Wilde így folytatja beszámolóját Dvorák halálának körülményeiről: „Miután ott mindent elintéztünk, tegnap hajnalban bejöttünk a gróffal Grusbachból a gyász­misére az első vonattal, úgy, hogy a pályaudvarról még éppen elértünk a Jezsuita-templomhoz – Dvorák legkedvesebb bécsi templomához – 11 órára a gyászmiséhez. De ehhez nekem 3 órakor kellett felkelnem és 2 órát menni kocsin éjszaka; délután az özvegynél vacsoráig, este Swob[odá]nál 1 óráig – így nagyon fáradt voltam már és nem is jutott időm az írásra. Különben is mindent, ami az utolsó 10 napban történt velem, nem tudnám leírni még magamnak sem, édes Ott­honiak, majd ha egy hónap múlva hazamegyek, szóval fogok elmondani mindent. Olyan csodálatos idő volt ez – Isten akarata volt, hogy ezek történjenek velem.

Most itt vagyok Bécsben egy-két napig a legszükségesebb dolgok elintézésére, de a hét végén, legkésőbb hétfőn megint visszamegyek Emmahofra. Guby is csak ma este érkezik meg vissza Németországból, pedig vele igen fontos közös tennivalók várnak. Ma Lanckoronski grófnál, a volt főkamarásnál, Dv[orák] régi atyai barátjánál voltam ebéden, akinek sok mindenről kellett beszámolnom. Délelőtt volt Schlosser nekrologusa az egyetemen. Most nagyon pontosan be van osztva az időm, mert sokat kell végezni. Az özvegy (kizárólag) Swobodára és énrám bízta az óriási hagyaték kezelését és kiadását, Khuen lett a gyerekek gyámja. Itt van az utód kérdése is – igen-igen fájdalmas persze most foglalkozni az evvel kapcsolatos személyi kérdésekkel, mégis meg kell tenni, nehogy később szemrehányással illethessük ma­gun­kat, hogy elmulasztottunk valamit. A kérdés lehetetlenül nehéz, valamennyire kielégítő megoldása majdnem lehetetlen.”⁹

Az utódlás dolgát a bécsi tanszéken Wildééknek nem sikerült elképzeléseiknek megfelelően rendezni – a tanszékvezetői posztot végül Julius von Schlosser nyerte el, akiről a Dvorák-tanítványok véleménye lesújtó volt. A magyar sajtó így számolt be az eseményekről: „A tragikusan és oly fiatalon elhalt Dvorák professzor helyére a bécsi egyetem filozófiai kara Wilhelm Pinder tanárt, a lipcsei egyetem ismert művészet­történészét hívta meg. Pindernek nemrég érkezett meg Bécsbe a – tagadó válasza. Ő is, más németországi tudósok is nyilván a rossz osztrák valuta miatt húzódoznak Bécstől, ahova tanárnak eljutni még nemrég is a legnagyobb öröm és dicsőség volt.”¹⁰ Wildéék jelöltje azonban Wilhelm Köhler volt: „Azt hiszem írtam már, hogy Köhler elfogadta a meghívást, helyesebben elvben igent mondott és nemsokára idejön tárgyalni. Vele mégis egy Dvorák tanítvány kerülne közénk (Dvorák volt első asszisztense), ha már Schlossert úgyis le kell nyelnünk. Egyébként sem­mi fontos újság. Márc. 9-én lesz a Dvorák Verein Generalversammlungja, ame­lyen felolvasunk egy publikálatlan kéziratot.”¹¹ De a remények hamar szétfoszlanak: „Kedd óta itt vannak a gróf és a grófnő és Köhler, és minden napra jut valami, sőt rendesen több megbeszélés, vacsora stb. Kedden Swobéknál, szerdán a Sacherben és utána Schönborn grófnénál (zenével). […] Ma estére maradt még Köhler bú­csúztatása a Frau Professornál [Dvorák özvegye – M. Cs.], ahol megint mind együtt leszünk. […] Köhler jövetele minden tekintetben örömet jelentett. Okos, becsületes, szimpatikus ember, aki a dolgot tényleg mint szent kötelességet nézi, úgyhogy ha nem marad itt, az igazán nem rajta fog múlni. A helyzet t. i. most sokkal komplikáltabb, mint tavaly volt, a faktorok száma, amelyektől a szerencsés megoldás függ, megsokszorozódott.”¹² – írja 1922. március 17-én Wilde Budapestre, majd nem sokkal később lemondóan így referál: „A Lehrkanzel-ügy rosszul áll, valószínűleg Schlózi egyedül lesz a tanár (Köhler elesik) – de már ennek a megoldásnak is örülni kell, mert a másfél év óta tartó fejetlenség tarthatatlan. Így az ősszel átvonulok a Dvoráktól kiutalt régi szo­bámba, ahol egyedül lévén nyugodtan dolgozhatok majd.”¹³ Mint arra a most köz­readott Wilde-levelekből fény derül, a Dvorák-élet­műkiadás talán többet köszön­het Khuen grófnak és más főúri támogatóknak (így pl. az említett gróf Lanckoronskinak, akinek Wilde által írt nekrológját az Enigma 85. számában közöljük), akik Wilde számára a financiális hátteret biztosították, mint Dvorák asszisztensének, Karl Maria Swobodának, aki végül a filológiai munkában kevéssé, a közösen jegyzett előszó megszövegezésében pedig – legalábbis a jelenleg feldolgozott források alapján úgy fest –, érdemben nem vett részt. „Ernesto, Mikula, a gróf [Ernst von Garger művé­szettörténész és felesége, illetve Khuen-Belasi gróf – M. Cs.] mind nagyon vigyáznak rám és nem történhet köztük semmi bajom. Swobodában is igazi barátot találtam” – írja 1921. február 15-én Wilde,¹⁴ majd március 12-én így számol be a munka elkezdéséről: „Most készítem sajtó alá Dvorák utolsó nagy munkáját, a Bruegelt, és hétfőn kezdjük Swob[odá]val a hagyaték első átnézését és katalogizálását. Eddigi becslésünk szerint az irodalmi hagyaték 200 000 (!) lapból áll. Emellett az óriási levelezés, a kb. 6000 kötetes könyvtár. Elég munka.”¹⁵ De a további levelek már inkább arról tudósítanak, hogy miközben Wilde napi több órát dolgozik a bécsi tanszéken a hagyatékkal, „Swob” a habilitációs dolgozatát írja, vagy utazik, így az első megszövegezett előszót, melynek különben stílusa is Wildére vall, és amit Padovában egyedül fejezett be 1923. október 1-én, úgy kell jóváhagyásra Swoboda után küldenie: „A Vorwortot most adtam föl express Swob[odá]nak.”¹⁶ Khuen gróf oly mértékben szívén viselte Dvorák hagyatékának sorsát, hogy még közbenjáró levelet is írt a ma­gyar vallás- és közoktatásügyi miniszternek, amelyben Wilde számára újabb fizetés­nélküli szabadságot próbált kieszközölni. Kérelme árulkodó részleteket tartalmaz a munkamegosztásról: „Doktor Wilde János, a budapesti Szépművészeti Múzeum asszisztense nem csak tanítványa, hanem közeli barátja is volt az előző évben elhunyt Dvorák professzornak. Az atyaként szeretett tanár és mester iránti odaadó hűségből és hálából, valamint a gyermekei iránt érzett szeretetből kifolyólag azonnal késznek mutatkozott arra, hogy dr. Swobodával, Dvorák asszisztensével a hagyatékot feldol­gozza. Én magam szívesen vettem ezt a baráti és valóban megindító önzetlenséget (mivel semmiféle honoráriumot nem volt hajlandó elfogadni), nem csak azért, mert Wilde, ugyanúgy, mint Swoboda, tanára iránti szeretetből ingyen csinálja, hanem amiatt is, mert az utolsó időkben aligha állt bármely diákja – személyes és tudo­mányos szempontból is – a szegény professzorhoz közelebb, mint dr. Wilde. A nővéremmel együtt az utolsó pillanatig a jelentős tudós mellett álltak, amikor emmahofi kastélyomban kilehelte lelkét. Dr. Wilde és én még Dvorák életében korrigáltuk a nemrégiben megjelent, id. Pieter Breughelről szóló pompás kötetet. Dr. Wilde minden kérdésben Dvorák bizalmasa volt és a professzor asszisztensén, Swobodán kívül nem ismerek senkit, aki annyira alkalmas volna a hagyaték feldol­gozására, mint Wilde. Sőt, úgy vélem, hogy bizonyos pontokon Wilde pótol­hatatlan volna számunkra. […] Mindketten, főként Wilde, szinte az egészségük veszélyez­te­tésével [tevékenykednek], ami engem két ízben is arra indított, hogy minden baráti energiám igénybe vételével dr. Wildét a gyógyulás útjára tereljem, míg aközben is munkájának szentelte magát. Wilde olyan mértékben beledolgozta magát az anyagba (már az írás kiolvasásának megtanulása is sok időt vett igénybe), és különösen a munkának egy bizonyos részébe, amelyet ő vett magára, hogy ha másra kellene bíznunk, az az idei év szinte minden eredményének elvesztésével járna.”¹⁷

A levélből (aminek teljes szövegét szintén közreadtuk az Enigma 84. számában), nem csupán az derül ki, hogy Dvorák kéziratait érdemben Wilde olvasta ki és rendezte sajtó alá, de az is, hogy Khuen gróf, amennyire ideje engedte, a koncepció kidolgozásában is részt vett a különböző kiadásokkal kapcsolatban, s hogy Dvorák utolsó éveiben ők ketten a legközelebbi munkatársak, és talán az egyedüli szellemi partnerek közé tartoztak. A Dvorák-Verein életre hívása ugyanis Dvorák relatív elszigeteltségéről is árulkodik, arról, hogy a bécsi iskola riegli hagyományai vala­miféle védelemre szorultak már akkor is, amikor az a nagy ívű elmélet – a művészet­fogalom historizálása –, amit ma a bécsi iskola szellemtörténeti korszakának produktumaként tartunk számon és ami tulajdonképpen csak Dvorák utolsó néhány évében, illetve posztumusz, tanítványai kiadás-koncepciójában kezdte elnyerni azo­no­sítható formáját, még csak csíráiban létezett.

Sandro Scarrocchia, az említett Dvorák-előszó szerzője Khuen nevét csupán egy­szer írja le, mint olyan tanítványét, aki azokban az időkben, amikor a művészet­tör­ténészt cseh származása miatt nacionalista színezetű támadások érték, támo­gatóan lépett fel, éspedig anyagilag is, professzora mellett, amely támogatás rendszeres grusbachi meghívásokban öltött testet – azonban további részleteket nem tudunk meg tőle a különös, a Khuen-Héderváry család révén magyar rokoni szálakkal rendelkező grófról. Ami a nacionalista színezetű támadásokat illeti, korabeli adalék­kal szolgálhatunk a Pesti Napló 1920. november 20-ai számából: „A bécsi egyetemről kidobták a cseheket. Bécsi tudósítónk telefonjelentése szerint nagy feltűnést keltett, hogy a keleti kereskedelmi akadémián ma reggel az előadások megkezdése előtt, a prá­gai tüntetésekre való tekintettel, a hallgatóság elénekelte a »Deutschland, Deutschland über Alles«-t. Mikor egy cseh hallgató az ének alatt nem állott fel, kidobták és megverték. A bécsi egyetemről és az akadémiákról az összes cseheket kitiltották s a legközelebbi napokban nagy tüntetés készül a csehek ellen, amelyhez a bécsi magyarok testületileg csatlakoznak.”¹⁸

Gróf Karl Khuen-Belasi központi figurája annak a felvilágosult, nagy műveltségű, és politikailag meglepően radikális nézeteket valló arisztokrata körnek, mely akkoriban Dvorákot, s az ő révén Wildét támogatta – s e támogatások nem csupán politikai vagy személyes szimpátiáknak szóltak, hanem az osztrák művészettörténet egyes intézményeinek is. Így például Khuen gróf alapítványaként, s később veze­tésével működött az előbb már említett Dvorák-Verein, amit 1920-ban hoztak létre a bécsi művészettörténeti iskola finanszírozására – az egyesület alapító okirata, melynek egy nyomtatott példánya Wilde hagyatékában maradt fent, s melynek szövegét az Enigma 84. száma közli,¹⁹ egyben azokat a vélekedéseket is cáfolja, melyek szerint a „Wiener Schule”, mint fogalom, valamiféle utólagos konstrukció lenne. Wilde lelkesen várta az egyesület alapító ülését, az új fontos kapcsolat, Khuen gróf miatt is: „A hét végén különben valószínűleg látni fogom, mert akkor lesz a Dvorák Verein első előadóülése (Dvorák előadásával Dürer Apokalipsiséről) – azon csak ott lesz Khuen.”²⁰ Megismerkedésükről pedig így számol be: „Már harmadik hete vagyok itt, mint Dr. Karl Graf Khuen-Belasi (a volt magyar miniszterelnök unokaöccse, nőtlen, ca. 40 éves) vendége és művészettörténeti oktatója, és mond­hatom, kitűnően érzem magam. Egy gyönyörű parkos kastélyban lakom (erdő közepén), barátságos, finom úriemberek közt, akik teljesen tiszteletben tudják tartani az emberi függetlenséget. A lekötöttségem annyi, hogyha a gróf itthon van, estén­ként együtt olvasunk vagy beszélgetünk művészettörténetről, ami dilettáns kedvtelése a grófnak, aki különben meglepően művelt, okos ember, Dvoráknak tanítványa és legnagyobb tisztelője. (Dvorák az idén februárban az egész családjával 2 hétig volt itt vendége.) Monarchista bolsevikinek nevezi magát, ami annyi tesz, hogy nagy vagyona dacára kapitalizmus ellenes. Kultúra terén pedig ultramodern. A könyv­tárá­ban – 8000 kötet! – többek közt 2 példányban találtam meg a Theorie des Romanst. Minden tekintetben a legszabadabban nyilvánítok előtte véleményt, és mindig nagyon érdekli az, amit mondok. A művészetben lelkes híve Kokoschkának, ami sokkal többet jelent, mintha nálunk Ady híve volna. Írtam már, hogyan kerültem hozzá. Dvorák még újév táján megkérte, hogy interveniáljon otthon az én érde­kemben. Ezt ő, miután a bécsi angol misszió útján megtudta, hogy betegen a Hor[ánszky]. u. 26. alatt tartózkodom, olyan kitartással végezte hónapokon át, hogy az valósággal bámulatos. A titkár megmutatta pl. a válaszokat, amelyeket pl. Kövess, Dani, Ullmann Adolf stb. küldtek a leveleire. S ez mind őrült komplikáltan menő küldöncök útján, egyszer meg is büntették miattam levélcsempészés miatt. Vala­hányszor kapott valami hírt, azt rögtön Dvoráknak is megírta. Nem furcsa ez? A főpont ebben is Dvorák. Leírhatatlan, hogy milyen kedvesen fogadott. Azt mondta, áldja a két magyar forradalmat, mert azok visszajuttattak engem hozzá.”²¹

A Lukács György művére név nélkül tett utalás pontosan jelzi, hogy Dvorák és barátainak szenvedélyes támogatását Wilde nem csupán lenyűgöző intellektusának és személyes varázsának köszönhette, hanem annak a bonyolult mintázatú szellemi hálózatnak is, mely a gondolkodókból, művészekből és tudósokból álló, aktívan filozofáló budapesti társaság, a Vasárnapi Kör eszméit közvetítette a cseh szárma­zásúként a mellőzés finomabb és kevésbé finom formáit megtapasztaló Dvorák és a bécsi iskola felé és viszont – úgy a budapesti Tanácsköztársaság előtt, mint utána, amikor a bécsi értelmiség és az arisztokrácia egy része tárt karokkal, segélyegy­letekkel, főúri mecénatúrával fogadta a bécsi magyar emigránsokat. E szellemi csereforgalomban, networkben Wilde egyfajta csomópont – vagy a hálózat­kutató fizikus, Barabási Albert László²² terminológiájával élve – egy „hub” szerepét töltötte be, a bécsi iskolát kötötte össze a budapesti művészettörténészek azon csoportjával, akik így vagy úgy, de valamilyen szellemi kapcsolatba kerültek Lukács körével is. Ezek a kapcsolatok egyfelől mindennaposak voltak, másfelől sokkal erőteljesebbek és szerteágazóbbak, mint eddig gondoltuk – Wilde levelezése így tudománytörténeti szempontból valóságos nemzetközi szenzációt jelent, hiszen segítségével bővíthetjük, olykor felül is írhatjuk a bécsi iskola történetéről eddig szerzett ismereteinket. Másfelől a magyar Wilde az összmonarchia-koncepcióban gondolkodó, éppen egy Draskovich gróf feleségét elvenni kívánó Khuen-Belasi és a lengyel történelmi családból származó, az 1919 előtt a galíciai területek műemlékvédelméért felelősséget viselő Lanckoronski gróf számára politikai értelemben is a cseh-osztrák Dvorák-örökség reprezentánsává, méltó képviselőjévé, fennmaradásának zálogává válhatott egy ellenségesnek tekintett közegben: Wilczek gróffal kiegészülve a „titkos Wilde-segélyalap”, ahogy maga Wilde nevezte, a professzor halála után azonnal megkezdte működését Dvorák életműve és annak értelmezése érdekében, többek között szállást, a Harrach-képtár rendezésével szakmai munkát, és ifjabb Karl Wilczek, illetve Karla Lanckoronska személyében jól fizető magántanítványokat biztosítva Bécsben Wilde számára.

De kezdjük újra elölről a történetet. Wilde János művészettörténésznek mintegy 3000 levelét őrzi a Magyar Nemzeti Galéria Adattára az 1915 és 1967 közötti évekből, ezekből adjuk most közre – a Szépművészeti Múzeum nagylelkű támo­gatásával – az 1915 és 1923 közötti időszak levelezéséből készült válogatást. A helyhiány miatt kimaradt (de szintén kiolvasott, feldolgozott) levelek lényegi infor­mációi a lábjegyzetekbe, illetve jelen szöveg hivatkozásaiba lettek beledolgozva, de egyszer érdemes lenne az egész levelezést megjelentetni, erős korfestő kvalitásai miatt. Wilde Ferenc hagyatékában fennmaradtak a Wilde Jánosnak írt kollegiális, szakmai levelek is, így Fogarasi Bélától, Petrovics Elektől, Mannheim Károlytól, Éber Lászlótól, Hoffmann Edith-től, Karl Maria Swobodától, Meller Simontól, Tolnai Károlytól és másoktól, amelyeket most hiánytalanul közreadunk, illetve további jelentős szakmai hagyatékot őriz Londonban a Courtauld Institut, melynek 1948-tól igazgatóhelyettese volt, illetve a School of Slavonic and East European Studies Library, ahol családtagjai válaszlevelei, illetve Wilde Margit második világháborús feljegyzései is megtalálhatók.²³ A levelek legnagyobb részét Wilde elsősorban báty­jának, Wilde Ferencnek címezte, de az egész családjának írta, akikkel mai szemmel nézve meglepően szoros, már-már meghökkentő kapcsolatban volt. Kókai, aki szintén érzékelte e levelek a Wilde életkorához képest egyszerre infantilis és koravén, de mindenképpen önfeledten, gyermekien nárcisztikus tónusát, a család ilyenféle organikus, szinte egyénekre nem bontható, egységes testként történő felfogását a háborús viszonyok okozta anyagi és lelki egymásrautaltsággal magyarázza.²⁴ Ennél azonban többről van szó. Wilde testvérei, Dudó és Tyumpika nem házasodtak meg és apjuk halála után együtt maradtak Munisikának vagy Mumisinak becézett, imádott édesanyjukkal – Wilde kötődését pedig alapvetően meghatározta neurotikus, ideges, orvosa, Schuster Gyula által mániásnak nevezett, mindenképpen túlérzékeny alkata, ami egyszerre tette őt odaadóvá és zárkózottá, simulékonnyá és autonómmá. Nárcisztikussága nem egoizmusból fakadt, éppen ellenkezőleg, gyermeki önfeledtség diktálta. Hivatástudata, ami kompromisszumot nem tűrően vezérelte, bizonyos értelemben megkímélte a felnőtt döntésektől – mintegy a család kicsi kincse maradt mindvégig, akinek nemhogy rosszalló tekintetekkel nem kellett számolnia, de egész életét a család bensőséges színpadán élte, ahol a bukás vagy a magány fogalma nem létezett. Családtagjaival e színpadot akkor is foggal-körömmel fenntartották, amikor egyre világosabbá vált, hogy a történelem brutálisan elválasztja őket – és ennyiben igaz, hogy összetartozásuk érzését a mostoha viszonyok csak fokozták. A háború éveiben írt levelek jelentős mértékben forognak Wilde fizikai hogyléte, főképpen a fiatalember táplálkozással kapcsolatos gondjai körül – heti két élelmiszercsomag érkezett pedig otthonról, megpakolva szalonnával, lekvárral, vajjal, süteménnyel, és habár Bécsben nehéz volt tojáshoz, gyümölcshöz vagy péksüteményhez jutni, min­dennap volt meleg ebédre lehetősége. A húshiány számára például abban jelentke­zett, hogy csirke vagy marha helyett fácánt vagy birkát ettek – és Wilde borongósan jegyzi meg, hogy napi 5 kockacukorra mindenképpen szüksége lenne. Aggodal­maikat valószínűleg Wilde az idegességével együtt járó emésztési problémái, bél­bán­talmai táplálhatták, testsúlyukat mindannyian gondosan mérték, és Wilde szemlá­tomást ijesztőnek találta a saját közel hetven kilós súlyát. Nárcisztikus futamai inkább e családi színpadon tartott előadások – a levelek alig tudósítanak például tanítványából lett párja, későbbi felesége, Gyárfás Juliska szerepéről vagy akár csak puszta egzisztenciájáról, de szakmai munkájának is csak társasági vagy technikai hátteréről értesülünk, gondolatairól, felfedezéseiről alig. A Wilde-gyerekek precizitása, akkurátussága, ami leveleikben időnként szinte komikus módon mindenféle lajstro­mok, feljegyzések, listák készítésében, „ívek felfektetésében” jelentkezik, egyben zálo­ga annak, hogy beszámolóikból a korhangulat mellett az egész szellemi hálózat kirajzolódjék – anélkül, hogy a teljesség ábrázolására és konzerválására irányuló, mindhármójukban jelentkező pedagógiai furor valaha is tudatosodott volna bennük. Néha Wilde Dudónak szánt kedveskedő megjegyzései mintha (ön)iróniáról is tanúskodnának – de ezt elég nehéz tetten érni a szinte gügyögésig lágyuló közös mormolásban, ami a macskák dorombolásához hasonlóan folyamatosan biztosítja a család tagjait az érzelmi együvé tartozásról.

De a feltétel nélküli szeretet hangjait zümmögő, megható kórus nélkül nem maradhattak volna ránk Wilde azon (ön)értékelő beszédei, monológjai sem, melyek a családi színpadon kívül gyerekes dicsekvésnek hatottak és így meg sem születtek volna. Shearman, Wilde egyik londoni tanítványa már-már mentegetőzve számol be professzora zárkózottságáról, diszkréciójáról, ami miatt szinte semmi személyeset nem tud megemlékezésében mondani róla, hasonlóképpen hatnak felvezető sorai, amelyekben amellett érvel, hogy nem kell feltétlen minden művészettörténésznek jeleskednie a koncepcionális vagy metodikai szintű elméleti munkában, legyen elég az, ha valaki rendes, minőségi művészettörténészi munkát végez.²⁵ Valóban különös, hogy Wilde leveleiben lépten-nyomon Dvorák iránta tanúsított, egyre fokozódó elismeréséről számol be, már egyetemi hallgatójaként Dvorák bizalmasának számí­tott, sőt, azt gondolta magáról, hogy ő az egyetlen, aki a tanítványi körből igazán érti mesterét (a bécsi tanszék működéséről és a Dvorák-szemináriumok, a privatissi­mu­mok légköréről egészen részletes beszámolókat kapunk), miközben a 20-as, sőt a 30-as években írt tanulmányai, melyekből egy csokorravalót szintén közreadunk, mintha inkább hagyományos stílustörténeti beállítódásról, kifinomult műértésről, mint a szellemtörténet vagy Dvorák elsöprő hatásáról árulkodnának. 1915. december 2-án, bécsi tanulmányai első szemeszterében ezt írja a családnak: „Tegnap Dv[orák] megint egy gyönyörű előadást tartott, örülök, hogy utána legalább Swobodának el tudtam mondani a boldogságomat, amit afölött érzek, hogy éppen most kerültem ide Dv. mellé. – Szomorú, hogy a saját tanítványai nem értik a fordulatait. Én büszke vagyok rá, hogy olyan különösen értem.”²⁶ Dvorák iránti rajongása az első időkben egyre erősödik: „Ma, egy hetes szünet után Dv. óra, aminek borzasztóan örülök már. Gyakorlatok a jövő héten sem nála, sem Schlossernél nem lesznek már, ehelyett szerdán d. e. Dv.-kal együtt elmegyünk az Akademia képtárába megnézni az új rendezést. Az utolsó privatissimum résztvevői voltunk: 6 fiú (mind negyed v. ötödévesek) és 4 lány (ezek még idősebbek); ezek maradnak most az állandó publikum. Hogy ez a 10 ember együttvéve milyen hallgatást tud kifejteni, az egészen csodálatos, néha úgy hat, mintha megbabonázták volna a társaságot.”²⁷ Később a kapcsolatuk tovább mélyül, 1917. március 18-án csak lakonikusan ennyit ír: „Dv.-kal folyik a bizalmas barátkozás esténként. A munkám halad.”²⁸ Majd: „Tegnap volt az első privatium. Tegnapelőtt pedig egy nagyon szép előadást tartott Dv. Utána együtt beszélgetvén hármasban Swobbal, mondtam egy pár dolgot az előadás tartalmára vonatkozólag: Dv. egyszer csak elneveti magát. »Das will ich eben in der nächsten Vorlesung ausführen.«²⁹ Az ilyesmi nagyon jótékonyan hat a magamfajta kétkedő ember önbizalmára.”³⁰ Ezt az önbizalomhiányt kicsit ellenpontozza egy következő megjegyzése: „Most Strzyg[owski]hoz kell felmennem, a hallgatóságának t. i. kilá­tásba helyezte újból az én referátumomat. Borzasztó ember, de értem, hogy miért épp engem ereszt ki oly nehezen a karmai közül. Tehát ezt az akadályt még el kell hárítani az útból. Dv. félév-kezdése bizony meglehetősen erőtlen volt.”³¹ 1917-ben, amikor befejezte disszertációját és hazatért Budapestre, búcsúja a bécsi tanszéktől szinte kegyetlen: „Dvorák-tól is kaptam levelet – lieber Herr Kollege megszólítással – a nyaralás nagyon jót tett neki, szept.-re Karlsbadba megy kúrára, Pestről hallgat. […] Hej, dicső osztrák főváros, legalább akkora örömmel hagylak itt, mint amilyennel érkeztem beléd! A két év, amit itt töltöttem, bármily rövidnek látszik is, rengeteg sok újat hozott, egészen átformált, mert szilárdabbá tett. De ez nem Bécs érdeme, hanem a magamé, és annak a munkának az eredménye, melyet már a megelőző években – akkor látható eredmény nélkül végeztem. A jövő elé teljes nyugalommal nézek.”³² A teljes nyugalom azonban nem bizonyult indokoltnak. Amikor a Tanácsköztársaság eseményei és az abban vállalt szerepe, a köztulajdonba vett műkincsek lajstromozása és kiállítása a Műcsarnokban, illetve a rövid ideig egy valódi budapesti iskola lehetőségét felvillantó Meller-tanszéken tartott néhány egyetemi előadása miatti hatósági vegzálásokat követően újra Bécsbe érkezik, azzal a feltett szándékkal, hogy csak rövid ideig marad, Dvorák már szeretett és támogatásra méltó kollegaként fogadja. Tietzével együtt állásajánlatokkal és meghívásokkal hal­mozza el, amelyek között olyan lehetőségek is szerepelnek, mint a Wiener Jahrbuch für Kunstgeschichte és a Thieme-Becker-féle Künstlerlexikon szerkesztése, vagy tanácsadói munka Gubynál, a Hölzel Verlag vezetőjénél. Wilde így számol be egy nyilvános Dvorák-előadásról: „Az előadás az Österr. Museumban volt belé­pő­díjak mellett (nekem Dvorák tett félre a maga 5 jegyéből egyet az első sorban, amit persze én a helyszínen elcseréltem egy rosszabbal, hogy ne kelljen az ott ülő notabilitásokat mulattatnom). Ez régi hagyomány még Wickhoff és Riegl idejéből, minden évben van egy ilyen előadás nagyon ünnepélyes formák között. (Ca. 800 főnyi hallgatóság és vagy százan lestek az előcsarnokban esetleg visszahozott jegyekre.) Teljes két órát beszélt Dvorák nagyon szépen, végén egész vallomásszerű hangulatban és magával ragadta a hallgatóságot. Egészen új, még senki által nem tárgyalt dolgokról beszélt és nem idézett mást, mint Loyolai Szt. Ignácot, Szalézi Szt. Ferencet, Szt. Teréziát, Dosztojevszkijt – és egy helyen engem, a disszertációm még íratlan, neki is csak a beszélgetéseinkből ismeretes második részére célozva bekiabálta a 800 emberbe, hogy „auf diese Beziehungen hat uns mein Freund Wilde aufmerksam gemacht.”³³ A publikumban képviselve volt bolsevikiektől lefelé prinzekig (Liechtenstein és Lanckoronski) mindenféle rang, osztály és mentalitás, így az összes múzeumok összes tisztviselői – még Strzygowski is ott volt. Az előadás előtt találkoztam Baldassal, aki elragadóan kedves volt. – Az előadás után vacsora az Imperial egy különszobájában, nekem kellett előre vinnem a grófnőt (nem Steinmannt) aztán, az asztalnál is mellé és Dvorák mellé ültetett a gróf (tízen voltunk Kokoschka, Swob[odá]ék stb.)”³⁴ Egy másik nap, egy másik levélben: „Dvorák kollégiumából jövök, aki ma kezdte a felfogását a „manierizmus” történetéről előadni, – tehát az én szűkebb területemről – amint ezt az óra előtti véletlen találkozásunkkor beje­lentette, mondván, hogy milyen nehéz neki a vállalkozás, és hogy ezeket az elő­adásokat tulajdonképpen nekem kellene megtartanom. A gróf, aki éppen velem volt, mert egy napra Bécsbe látogatva fölkeresett az Apparatban, nagy szemekkel hallgatta ezt. Nagyon hívott ki magához, úgyhogy meg is ígértem neki annyit, hogy lehetőség szerint még a télen elmegyek egy időre Grusbachba. »Mein Haus steht Ihnen zu jeder Zeit offen.«³⁵ Úgy örült, mint egy gyerek, hogy megint beszélgethettünk.”³⁶ Vagy: „Közelebb jutottunk egymáshoz Mikulával és Ernestóval, mint valaha. Munisiék nyugodtan lehetnek mindenképpen afelől, hogy nagyon jó otthonom van náluk, ami addig, amíg végre egészen a magam lábára állhatok, igazán megbecsül­hetetlen érték. Nagyon szeretnek engem (én is őket), és minden módon ipar­kodnak erről bizonyságot tenni. Becsületes, derék, jó emberek, amit ebben az újévi első leve­lemben is hangsúlyozni akarok. A másik igazán nagy segítség Dvorák. Vele is a legigazibb baráti viszonyban vagyok. Szeret és nagyon becsül. Minden dolgát, tervét elmondja, a munkáit megbeszéli velem, ideadja a kéziratait olvasásra. Mondják, ha egy pár napra nem megyek be az egyetemre, mindenkinél kérde­zősködik, hogy nem látott-e, és izentet, hogy jöjjek, mert szeretne már beszélni velem. Mikor az újesztendőre »minden jót« kívántam neki, ezt felelte: »Das Beste ist dass Sie hier sind.«”³⁷

De nem csak Dvorák, vagy a bécsi kollegák, különösen barátai, Zimmermann, Baldass, Swoboda, Garger kezelték Wildét a különleges tehetségnek kijáró respek­tussal, hanem a sok szeretettel Alma maternek nevezett első munkahely, a Szépmű­vészeti Múzeum munkatársai is, akik leveleikben részletesen beszámolnak a Muzinak becézett intézményben és a magyar művészettörténész berkekben zajló történésekről, beleértve a távozó Pasteiner utódlása, azaz a budapesti tanszéki pályázat körüli viharokat is. A tét nem kisebb, mint majd Bécsben, és a konzervatív archeológus, Hekler Antal, a „nevető negyedik” (Éber, Gerevich és Meller mellett) befutása a tanszék élére ugyanolyan törést jelentett Budapesten, mint Bécsben Schlosser trium­fálása. Egy szép, reményteli korszak itt is, ott is véget ért. Meglepő, hogy a huszonéves Wildére – akinek jó esélyei lettek volna egy Meller vezette tanszéken egyetemi tanárként a bécsiéhez hasonló súlyú iskolát teremteni, különösen, ha Fülepet, Antalt, később Hausert, Tolnait is megnyerhették volna a feladatnak – milyen bizalmi feladatokat bíznak már kezdőként. Még meglepőbb a hangnem, amiben saját elöljárója, a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója, Petrovics Elek szól az ifjú Wildéhez egy levelében: „Az új szerzeményeket igen sok jóakarattal fogadták. S ez bizony jól esett. Akármit tartunk is az ú. n. közvélemény helyesléséről egy közintézetre nézve positiv haszonnal jár az; legalább azt reméli az ember, s szabadabb mozgást s több lehetőséget ad majd. Hogy Ön együtt érez velem és velünk, úgyis tudom, s hogy ez a tény igen kedves nekem, azt pedig – úgy-e, Ön tudja. Ilyen értelemben köszönöm ismét gratulációját. Zimmermann és Baldass urak őszintén érdeklődtek, úgy látszik a dolog iránt; Baldass úr írni is szándékozik a Kunst und Kunsthandwerk-be,³⁸ aminek nagyon örülök.”³⁹ Wilde kötődése a Muzihoz ekkor még szintén töretlen: „Petr[ovics] felterjesztést ír, hogy a folyó nyári félévre is utalványozzanak segélyt. (Mindkét dologban az ittlétekor kértem M[eller]t közvetítésre, amit szívesen vállalt, és íme, jól el is végzett.) Hogy ez is sikerült, bizonyítja újból, hol van az én igazi Alma Materem.”⁴⁰

Wilde első bécsi tartózkodása, azaz az 1915 és 1917 közötti időszak levelezéséből kiderül, hogy nem csupán folyamatosan közvetít a Wiener Schule és a Szépmű­vészeti között, találkozókat szervezve Meller Simon vagy Petrovics Elek számára, miközben fotóreprodukciókat küldet Dvoráknak, magyar szakirodalmat Swobodá­nak, vagy közbenjár az ügyben, hogy Dvorák egy szimbolikus súlyú recenzióval támogassa Meller tanszékvezetői pályázatát, melynek tárgya Meller attribúciója, a Szépművészeti Múzeum Leonardónak tulajdonított lovasszobra lett volna⁴¹ – Dvorák nyilvános előadásban foglalt állást a Leonardónak tulajdonítás mellett, ami­vel Wilde is egyetértett –, de Petrovics megbízásából a Szépművészeti bécsi szerze­ményezéseiben is részt vesz, eljár aukciókra, szakért és képeket vesz, illetve közvetít. Meller és a Leonardo-attribúció bécsi sikeréről így számol be: „Dvorák t.i. kellemes meglepetéssel 2 órán át beszélt a mi Leonardónkról, mint metodikailag igen fontos esetről – a gyakorlatok keretében, ezúttal a Festsaalban tartván meg kb. 40 főnyi hallgatóság előtt, miután minden ellenvetést megvitatott. Az eredménye: abszolút biztonsággal mondhatjuk, hogy a bronz Lo saját kezű műve. Oly lelkesülten beszélt – mindvégig egyedül, kérdések nélkül, csak a legvégén vonván be engem is a tárgyalásba – hogy fél 9 felé járt, mire befejezte. Mellert a legkitüntetőbb dicséretek mellett emlegette közben. Erről persze részletesen kellett referálnom azonnal. Most indulok, kicsit fáradtan az Albertinába. Sok csók Bu.”⁴² De jó diplomáciai érzékkel fáradozott azon is, hogy a bécsi tanszékkel más módon is szorosabbra fűzze kapcso­latainkat: „A gyakorlatra tegnap, tény, jó késéssel értem be, ami azonban nem volt baj, mert megmenekültem az első 10 perc kínjától. Dvorák t. i. rendesen rögtön egy kérdést ad fel, s erre következik aztán a síri és idegesítő hallgatás, mígnem valahogy megindul a beszéd, rendesen Dvorák soliloquiuma. Tegnap látván engem bejönni, hozzám fordult segítségért. Dvorák aztán persze egész 8 óráig sűrűn igénybevett. Jó hangulatban voltam, nagyon jól ment a felelgetés. – Nem tudom efölötti örömében-e, mikor fölmentünk gyakorlat után Dvorák szobájába, átnyújtotta nekem a tegnap megjelent új könyvének egy példányát. (Csak 3-at kapott még a nyomdából, egyet Swob[odá]nak adott, aki már a gyak. előtt mutatta nekem, egyet magának tartott.) »Katechismus der Denkmalpflege«, a miniszter megbízásából írta a nagyközönség számára, sok képpel. (Majd Tyumpikának is el kell olvasnia!) Hálából persze megint hazakísértem adomázás közt. – Most én a következőt fogom tenni: Megveszem magamnak a könyvet a könyvkereskedésben, a kapott példányt pedig Dvorákkal dedi­káltatom Majovszkynak és elküldöm neki ajánlva. Azt hiszem ez így nagyon jó lesz.”⁴³

Wilde, akinek a Vasárnapi Kör oszlopos tagja, Fogarasi Béla filozófus régi jó barátja, ekkor még valamelyest jóban van a másik vasárnapossal, Fricivel, azaz Antal Frigyessel, akivel a kapcsolatuk, elsősorban Antal emberi kvalitásai, törtetése, ag­resszivitása miatt, nagyon megromlik, különösen a Tanácsköztársaság alatt. Töretlen azonban Wilde barátsága Pogány Kálmán művészettörténésszel, akinek harcias és titokzatos alakjáról Szabó Júlia alapvető tanulmánya⁴⁴ után szinte első ízben jutunk új információkhoz, s számos új adalékkal szolgálnak e levelek Wilde két zseniális művész barátja, Nemes Lampérth József és Ferenczy Béni sorsának alakulásáról is. A magyar kapcsolatok vonatkozásában azonban talán a legizgalmasabbak a fiatal Tolnai Károlytól (később Charles de Tolnay) kapott levelei, aki ugyan csak jelké­pesen tartozott a Szépművészeti Múzeum progresszív törzsgárdájához, de Wildét már Bécsben mentorának tekintette, s Füleppel párhuzamosan neki is rendszeresen beszámolt legújabb olvasmányairól, élményeiről, és sziporkázó elemzéseit olvasva azon is csodálkozhatunk, hogy e zseniális kölyök értékítéletei milyen autonómak már ekkor, a Vasárnapi Kör és az Apparatnak becézett bécsi iskola szellemi bűvkö­rében: „Időközben elolvastam Dvorák »Palazzo di Venezia« c. munkáját, de meg kell vallanom, hogy fejlődéstörténeti beállítása nem győzött meg egészen. A munka nem egyéb, mint Wickhoff »Wiener Genesis«-ének alkalmazása egy ó-keresztyén művészet­re. Amit azonban már a római művészetre vonatkozólag is kissé mesterkéltnek és erőltetettnek éreztem (az illusionismust), azt a római mozaikoknál egyenesen tartha­tatlannak találom (»Farbenillusionismus«, »Kompositions illusionismus« stb.). Úgy vélem, hogy ennek az ó-keresztyén festészetnek egészen más forma-akarása volt, mint az illuzionismus, (legalább is a reprodukciókból ez tűnik ki; hogy az eredeti művek előtt talán meggyőzne Dvorák álláspontja – az lehetséges, de nem valószínű). A könyv olvasása azért nagy élvezetet nyújtott és egyes gondolatok igazán tetszettek. Most Rintelen »Giotto«-ját olvasom, az élvezettől üvöltve. Kevés művész talált ilyen művészi lelkületű interpretátorra, mint Giotto. E könyvről és Löwy »Naturwiedergabe«-járól, majd következő levelemben számolok be. Most pedig újból bocsánatot kérek Doktor úrtól, amiért oly pontatlanul végeztem el feladatomat. Remélem, hogy egészségileg teljesen jól érzi magát úgy Ön, mint családja. Az Apparat összes tagjai és Garger, dr. Baldass, dr. Zimmermann meleg üdvözletüket küldik. Maradtam igaz híve: Tolnai Károly.”⁴⁵

A The Journal of Art Historiography, azaz Richard Woodfield professzor szíves hozzájárulásával az Enigma 85. számában közöljük Paul Stirton, a New York-i Bard Graduate Center professzorának A bécsi iskola Magyarországon – Antal, Wilde és Fülep című tanulmányát,⁴⁶ melyben a magyar művészettörténeti historiográfia szempontjából egy igen érdekes koncepciót vázol fel. „E tanulmánynak két célja van.” – írja. „Az egyik nyilvánvaló: hogy ismertesse néhány olyan, magyar származású és Bécsben tanult művészettörténész felfogását és pályafutását, akik az első világháború alatt, illetve közvetlenül utána Budapesten találkoztak. Kritikus pillanat volt ez a magyar történelemben éppúgy, mint a közép-európai modernitás megértése szempontjából. A radikális szellemi közeg, a háború és a forradalom élménye fogékonnyá tette ezeket a tudós elméket a művészet és a kultúra új meg­közelítései iránt, ezért megkérdőjeleztek számos, Bécsben tanult esztétikai alapelvet. E csoport néhány tagja azonban lehetségesnek tartotta a művészettörténet olyan jellegű megközelítését, amely mintegy kapcsolatba hozza a bécsi iskolát és a bu­dapesti Lukács-kört. Ezt a kapcsolatot tartják ma a 20. század közepétől a végéig virágzó, társadalomtörténeti aspektusú művészettörténet [social history of art] ihlető forrásának. Jelen tanulmány másik célja kevésbé konvencionális. E csoport szétszóró­dásának, illetve az egyének karrierjének vizsgálata lehetővé teszi, hogy a külföldön kialakult irányzatokat összehasonlítsuk a két háború közötti Magyarországon meg­ho­nosodott művészettörténet-írással. Közvetve arra akarok utalni, hogy megfelelően támogató politikai környezetben Magyarországon jellegzetes művészettörténeti irányzat alakulhatott volna ki. Az 1919-es nemzedék jelentőségének megértéséhez fel kell vázolni a művészettörténet, mint tudományos diszciplína történetének néhány magyarországi elemét.”⁴⁷ Tudománytörténeti összefoglalója után Stirton rátér az „1919-es nemzedék” tagjainak felsorolására:

„Ez a csoport túlnyomórészt az 1909-től az 1921-ben bekövetkező haláláig Max Dvorák vezette második bécsi művészettörténeti tanszék tanítványaiból állt, akik 1912 és az 1920-as évek eleje között tanultak az intézetben: Antal Frigyes (1887–1954), Wilde János (1891–1970), Tolnay Károly (1899–1981), Hoffmann Edith (1888–1945) és Lányi Jenő (1902–1940). Még számos művészettörténész tartozott közéjük: Otto Benesch (1896–1964, szintén Dvorák tanítvány) és Hauser Arnold (1892–1978, aki később Berlinben tanult Adolph Goldschmidtnél). Véleményem szerint e csoport jelentősége abban áll, hogy tagjai az első világháború alatt, illetve közvetlenül utána Budapesten találkoztak, ahol – jórészt a budapesti értelmiség fokozott balra fordulása miatt – új utakat kerestek, aminek következtében utóbb radikális fordulatot hajtottak végre tanult művészettörténeti alapelveikben. Amikor laza csoportosulásként először találkoztak, még fiatal, bár ígéretes tehetségű diákok voltak. Antal megvédte doktori disszertációját a francia festészetben a 18. század közepétől az 1815-ös restaurációig uralkodó, egymással szöges ellentétben álló fes­tészeti stílusokról. Wilde még Dvorák irányításával a disszertációját írta a korai olasz rézkarcokról (1918-ban fejezte be), hasonlóképp Benesch (Rembrandt rajzairól írta 1921-ben elkészült disszertációját). Együttműködésük és korai munkájuk közép­pont­ja a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteménye volt, ahol mindhárman asszisz­tensként vagy fizetetlen gyakornokként dolgoztak.”⁴⁸

Ez a felsorolás első megközelítésben furcsának tűnhet a számunkra, hiszen a magyar művészettörténészek között kakukktojásként szerepel az osztrák Otto Benesch, aki jelenlegi ismereteink szerint csak Wilde ötlete nyomán néhány hónapig tartózkodott Magyarországon, amikor segített előkészíteni Közoktatásügyi Népbiz­tosság a köztulajdonba vett, azaz elrekvirált műkincsekből tervezett kiállítását: Beneschre a műtárgyak meghatározásához volt szükség. Wilde kapcsolata Benesch-sel elég ellentmondásos, a meghívás előtt például így ír róla ez a különben igen gyen­géd érzelmű, decens fiatalember: „Dv[orák] holnap befejezi az előadásait, szegény erősen lefogyott, úgy látszik nem jól van. – Igaza van Tyumpikának: Benescht kell rövidebben kezelni, mert ő nem ismer más tekintetet, mint a magáét. Néha való­ságos hányási rohamokat érzek, ha látom.”⁴⁹ Noha Budapesten végzett munkájával Wilde később elégedett volt, nem tartozott a szoros értelemben vett barátai közé és semmiképpen nem volt a magyar művészettörténészek 19-es generációjának tagja. Akár Antal Frigyest kollegái, már 1919 előtt fenntartásokkal kezelték: „Benescht nem engedem a közelembe, tanulja meg mi a tisztesség. (Bár az ilyesmi nem megy, a meglevő rossz karaktert nem lehet az emberekből kiölni. Próbálja valaki megnevelni a Frici⁵⁰ urat! Az ilyen személyekkel szemben csak védekezni lehet és kell.)” – írta Wilde családjának 1917. március 24-én.⁵¹ Hoffmann Edith ugyan a Szépművészeti munkatársa is volt és Dvorákot is hallgatta, de mint azt már fentebb idéztük, nem doktorált Dvoráknál, és igazi jelentőségét is inkább csak később fogta fel. A fiatal Hauser viszont a jelzett időszakban személyesen nem lehetett Dvorák tanítványa,⁵² mivel 1919-ig itthon volt, majd Olaszországba és onnan Berlinbe ment, Wilde a leveleiben őt nem is említi, csak Ferenczy Béni (akinek szókimondó levelezését Wildéékkel az Enigma következő, 86. számában tervezzük közreadni), írja Wildének eléggé pikírten: „Hauser egy gazember – itt él, mint egy síber és nem csinál semmit – napi 400,000 Mkás penzióban az Unter den Lindenen – arany karperec, lakkcipő, Opera, Gylt, amit akarsz – senkivel se találkozik, talán bankárokkal?”⁵³ – ami jelzi Wilde körének véleményét Hauserről. Lányi nevét 1923-ig Wilde szintén nem említi, az említett laza csoportosulásnak nemigen lehetett tagja, aminek oka talán abban keresendő, hogy Lányi Schlosser-tanítvány volt, így a „másik oldalon” állt – de Lányi tudománytörténeti pozíciójának teljes felderítésével még adós a ma­gyar művészet­történet-írás, dacára az „Emberek és nem frakkok.” – A magyar művé­szet­történet-írás nagy alakjai című ötkötetes kézikönyvben (a jelenlegi Wilde-kiadá­sokban is közre­működő) Körber Ágnes Lányiról írott tanulmányának.⁵⁴ Ahogy azt Marosi Ernő előre jelezte, noha az elmúlt évtized igencsak megélénkült magyar historiográfiai kutatásai számtalan monografikus eredménnyel járultak hozzá az összképhez, az nehezen fog összeállni az összefüggések és a hálózatok felismerése, elemzése nélkül: „Ez a veszélye mindenfajta életrajz-gyűjteménynek, lexikonnak stb., a történeti ismereteket felidéző e legprimitívebb irodalmi műfajnak, amelynek hátránya még az is, hogy a „nagy” vagy kicsiny fáktól nem mindig látni az erdőt. […] A »párhuzamos életrajzok« műfaja rég­óta feltételez egy tertium comparationist, amely túl van az életsorsokon, a személyes meggyőződéseken, s esetünkben ez a tudomány, a szakma, mint olyan.”⁵⁵ Wilde levelezésének jelenlegi kiadása éppúgy, mint a Zádor Anna művészettörténész vissza­emlékezéseit tartalmazó négy kötet,⁵⁶ vagy a Gerevich Tibor-dokumentumokat tartalmazó dupla Enigma-szám,⁵⁷ amit nem­sokára remélhetőleg újabb követ, azonban már a „tertium comparationis”-hoz vezet.

Stirton felsorolását a még „lazának” sem nevezhető „csoportosulásról” azonban érdemes egy olyan fotográfiaként felfogni, ami valamikor 1919-ben készülhetett, egy olyan pillanatban, amikor épp az osztrák Benesch is a Szépművészeti Múzeumban sürgölődött, azzal a lelkes és tehetséges művészettörténész társasággal együtt, akiknek tagjai: Hoffmann, Pogány, Meller, Antal, a bécsi tanulmányút és a bécsi emigráció között rövid ideig éppen Budapesten dolgozó Wilde, vagy a Grafikai Osztályra rendszeresen bekukkantó, bár a Szépművészeti Múzeumban soha nem dolgozó diák Tolnai, miközben őket a kép jobb szélén az események elől visszahúzódó, nem is művészettörténész végzettségű múzeumigazgató, Petrovics Elek aggodalommal telt, féltve őrző tekintettel figyeli, és a háttérben felsejlenek a velük egy épületben dolgozó Éber László, a Műemlékek Országos Bizottsága előadója vonásai. És erre a fiktív pillanatfelvételre talán tényleg érdemes jelképesen rákasírozni a fiatal Hausert, mint olyan személyt, aki Antal, Wilde és a szintén diákkorú Tolnai mellett intenzív kapcsolatokat ápolt Lukácsékkal, azaz a Vasárnapi Körrel is, vagy a művészetkritikus-filozófus Fülep Lajost, aki szintén a vasárnaposok közé tartozott, habár nem sok köze ez idő tájt a Szépművészeti Múzeumhoz. Itt fontos megjegyezni, hogy noha Hauser látni vélte Wildét már Budapesten a Vasárnapi Körben, Balázs Béla naplói szerint Wilde először (és utoljára) Bécsben jelent meg a társaságban és akkor is nagyon hallgatagnak mutatkozott. Tekintve, hogy Wilde 1915-től, a Vasárnapi Kör megalakulásától Bécsben tartózkodott és leveleiben sem említi a kört soha, való­színűleg Balázs emlékszik jól. Ugyanakkor Antal, de főképpen Fogarasi révén, akivel szoros baráti kapcsolatban volt, és aki előadni is hívta a Szellemi Tudományok Szabadiskolájába, Wilde valószínűleg képben volt Lukácsék működésével és szellemi teljesítményével kapcsolatban, még ha nem is tartotta a Vasárnapi Kört komoly szakmai fórumnak, Fülep írásait pedig bizonyíthatóan Bécsben is olvasta és minden bizonnyal beszélt róluk Dvoráknak. Wilde családja különben így reagált Fogarasi (visszautasított) felkérésének hírére: „Gondoltam, mulatni fogsz a Fogarassal foly­ta­tott eszmecserémen, azért írtam le. Hogy ő a lemondó nyilatkozatodra nem felelt, lehet, hogy a mély elmeélnek sajátos szórakozottsága, Dudi rém mérges, s azt mondja, nem érti, hogy okos ember létére be nem látja – vagy téged gondol oly kevéssé előrelátónak, aki azzal számolni nem tudna, mit jelentene számodra időben, energiában, még csak egy ilyen tervvel való foglalkozás (ha talán csak a prospektusuk számára akarna programot kapni v. ilyesféle). Hiszen ezer munkával vár biztosan az új hivatalod őszre, s aztán ha neked időd van, sok-sok fontosabb programpontod van, s ha fellépni akarsz, van ám más ensemble is, mint a Hauser – stb. »Szabad iskolá«-ja – nekik persze egy bécsi doktor, meg egy ilyen »vas« keresztény jól jönne, és illetve egy államtisztviselő. [Wilde Ferenc kézírásával]: De ellenkezőleg: azt hiszem, azért nem reflektált a Meller, mert mint okos ember rögtön belátta, hogy az idén még teljességgel lehetetlen lekötnöd nekik bárcsak egy órát is, – mint Tyumpi írja: ott lesz a hivatali dolgod, oda kell jól bedolgoznod magad (ők is így tettek eleinte) ha pedig hivatalon kívül is tudsz leisztolni és előadást tartani, akkor ott van pl az Éberék boltja, illetve társulata, az többet jelent neked a tudományban meg a miniszt.-ban is, mint az olyan magántudóskodás. Az várhat.”⁵⁸ Lányit viszont azért is nehéz ideképzelnünk, mert ő csak 1920-ban érettségizett. De ez a Stirton által készített fiktív pillanatfelvétel mégiscsak rögzít egy valóságos lehetőséget, amit a szerző egy korábbi cikkében⁵⁹ Budapesti Iskolának nevezett el, noha ez a Budapesti Iskola, ahogy ő is írja, Budapesten soha nem valósulhatott meg. „Wilde, Antal és Hauser jelentős szerepet játszott abban, hogy a művészettörténet tudományos diszciplínává lett Nagy-Britanniában, és az utóbbi kettő tevékenysége meglehetősen felértékelte egyetemi körökben a társadalomtörténeti aspektusú művészettörténet rangját a második világháborút követő években. Ám a fent említett tudósok izoláltan, távol maradtak attól a fizikai és szellemi közegtől, amelynek meghatározó ideáljaikat köszönhették. Az első világháború hősies időszaka után elillant egy olyan budapesti művészettörténeti iskola reménye, amely a bécsi iskola elveit vehette volna alapul, és a Vasárnapi Körben felbukkant elméletekből kikristályosodó, új szellemi eszközökkel továbbfejleszthette volna, mert a tudósok szétszóródtak a világban. Az első világháború második felében ugyan megvolt Budapesten egy kifinomult társada­lomtörténeti aspektusú művészettörténet megalkotásának lehetősége, ám ennek továbbfejlesztése a háborút követő rezsimben lehetetlennek bizonyult, és egészen a második világháború utáni évekig kellett várni, hogy az ekkor megírt művek jelentős hányada nyomtatásban napvilágot lásson.”⁶⁰

Az Enigma Wildével és a bécsi iskolával foglalkozó számait Pataki Gábor művészettörténésznek, az Új Művészet szerkesztőjének ajánlottuk, 60. születésnapja alkalmából. Ha valaki, hát ő – aki végtelen kíváncsisága és korlátlannak tűnő tárgyi ismeretei birtokában dominánsan az Európai iskolára és a hosszú 60-as évek nagy generációjára fókuszálta figyelmét – fel tudja mérni, mit is jelentenek ezek a törésvonalak a magyarországi művészettörténet szempontjából. Törésvonalról törés­vonalra ugrálunk ebben a XX. századi történetben, minden csak a megszakadásról és az egyre illúzióvesztettebb újrakezdésről szól – de amíg olyan emberek is szere­pelnek a történetben, mint Wilde János, vagy az Ünnepelt, és még sokan mások, van okunk büszkeségre.

Jegyzetek:

1 A szerzõ az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Mûvészettörténeti Intézetében dolgozik, a Tudománytörténeti Kutatócsoport vezetõjeként és hálás köszönettel tartozik Marosi Ernõ professzornak, Tímár Árpádnak és Bardoly Istvánnak szövege lektorálásáért.

2 SzM Irattár, 1914/1051. és 1915/580. – vö.: Wilde János családjának írt levelei 1915–1917. Wilde és a bécsi iskola 1. Szerk. Markója Csilla, Bardoly István, Körber Ágnes. Enigma, 21, 2015. no. 83. 92.: 4. jegyzet, illetve: Bardoly István: Adalékok Wilde János életéhez és tevékenységéhez (1918–1922). Wilde és a bécsi iskola 2. Szerk. Markója Csilla, Bardoly István, Körber Ágnes. Enigma, 21, 2015. no. 84. 103.

3 Uo., 99–100.

4 Bardoly 2015. i. m. 116–117.

5 Enigma, 21. 2015. no. 84. 169–170.

6 Kókai Károly: Briefe von Johannes Wilde aus Wien, Juni 1920 bis Februar 1920. Wiener Jahrbuch für Kunstgeschichte, 59. 2010. 219–234. A Kókai által készített levélközlés sajnos néhány kisebb hibával látott napvilágot, így pl. az Ernesta név helyett valójában Ernst von Garger beceneve áll olaszosan: Ernesto. Az Enigma folyóirat Wilde János és a bécsi iskola címmel megjelent számaiban közreadott levélkiadásokban a több száz levél szereplõinek kilétét is sikerült szinte teljes körûen tisztázni, vö.: Wilde János családjának írt levelei 1915–1917, Enigma, 21. 2015. no. 83. 92–135.; Wilde János családjának írt levelei 1920–1921. Enigma, 21. 2015. no. 84. 125–174.; Wilde János családjának írt levelei 1922–1923. Enigma, 21. 2015. no. 85. 11–75. A leveleket közreadta: Markója Csilla, Bardoly István. [továbbiakban: Enigma, no. 83., 84., 85.]

7 Max Dvorák: Schriften zur Denkmalpflege. Gesammelt und kommentiert von Sandro Scarrocchia. Wien – Köln – Weimar, 2012. 848 p.

8 Új könyvek könyve. Szerk. és bev. Kõhalmi Béla. Budapest, 1937. 156.

9 Enigma, no. 84. 170–171.

10 Dvorák utódjának kérdése a bécsi egyetemen. A Mûbarát, 1, 1921, 18. 323.

11 Enigma, no. 85. 19.

12 Uo., 22.: 57. jegyzet.

13 Uo., 35.: 97. jegyzet.

14 Enigma, no. 84. 172.

15 MNG Adattár, 20151/1979/32/12.

16 Enigma, no. 85. 67.

17 Enigma, no. 84. 124.

18 Pesti Napló, 1920. november 20. 4.

19 Enigma, no. 84. 24–26.

20 Uo., 24.: 1.: jegyzet.

21 Uo., 130–131.

22 Barabási Albert László: Behálózva – a hálózatok új tudománya. Budapest, 2013.

23 A levelek lelõhelye: http://www.ssees.ucl.ac.uk/archives/widitem.htm.

24 Kókai 2010. i. m. 219–220.

25 John Shearman: Johannes Wilde (1891–1970). Akten des XXV. Internationalen Kongresses für Kunstgeschichte. Bd. I. Wien und die Entwicklung der kunsthistorischen Methode. Hrsg. Stefan Krenn, Martina Pippal. Wien, 1984. 91–98.

26 1915. december 2. – Enigma, no. 83. 110.

27 1915. december 11. – Enigma, no. 83. 111.

28 1917. március 18. – MNG Adattár, 20151/1979/30/29.

29 „Épp ezt akarom a következõ alkalommal elõadni.”

30 1917. május 6. – MNG Adattár, 20151/1979/30/94.

31 1917. május 4. – MNG Adattár, 20151/1979/30/95.

32 1917. augusztus 25. – MNG Adattár, 20151/1979/30/85.

33 „Ezekre az összefüggésekre barátom, Wilde hívta fel a figyelmünket.”

34 1920. október 29. – Enigma, no. 84. 145–146.

35 „A házam mindig nyitva áll Ön elõtt.”

36 1920. november 16–18. – Enigma, no. 84. 150.

37 „A legjobb, hogy Ön itt van.” 1921. január 8 – Enigma, no. 84. 159–160.

38 Ludwig Baldass: Neuerwerbungen des Budapester Museums der Bildenden Künste. Kunst und Kunsthandwerk, 20. 1917. 11/12. 387–410.

39 Petrovics Elek – Wilde Jánosnak, Budapest, 1917. június 4. – Enigma, no. 84. 60.

40 Wilde János – Wilde Margitnak, Bécs, 1917. május 26. – Enigma, no. 83. 126.

41 Meller, Simon: Die Reiterdarstellungen Leonardos und die Budapester Bronzestatuette. Jahrbuch der Königlich Preussischen Kunstsammlungen, 62. 1916. (1917) 213–250. Ld. még: a CIHA 1969-ben Budapesten rendezett kongresszusa alkalmával kiállított szoborról: G. Aggházy, Mária: La status équestre et les statues équestres de Leonardo. Exposition du Musée des Beaux Arts de Budapest, 1969., valamint: G. Aggházy Mária: Leonardo lovasszobra. Budapest, 1972. A dolog azóta sem jutott nyugvópontra, a szobor jelenleg Leonardónak tulajdonított mûként van nyilvántartva a Szépmûvészeti Múzeumban, az 5362-es leltári számon. Ld. errõl a legfrissebb összefoglalót: http:// www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/megmeretve_avagy_lehet-e_a_lovas_leon....

42 1917. január 19. – Enigma, no. 83. 114–115.

43 1917. február 9. Enigma, no. 83. 116.

44 Szabó Júlia: Pogány Kálmán, mûvészettörténetünk elfeledett alakja. In: Szabó Júlia: Utak és tanulságok. Sajtó alá rend. Marosi Ernõ. Budapest, 2014. 472–484.

45 Tolnai Károly – Wilde Jánosnak, 1919. február 1. – Enigma, no. 84. 77–78.

46 Paul Stirton: A bécsi iskola Magyarországon – Antal, Wilde és Fülep. Enigma, 21. 2015. no. 85. 81–99.

47 Stirton 2015. i. m. 81.

48 Uo., 83–84.

49 1917. március 8. – Enigma, no. 83. 119.

50 Antal Frigyes.

51 Enigma, no. 83. 121.

52 A század nagy tanúi. Szerk. Borus Rózsa. Budapest, 1978. 128-129.

53 Ferenczy Béni – Wilde Ferencnek, Potsdam, 1923. július 20. – MNG Adattár, 20151/1979/23.

54 Körber Ágnes: Lányi Jenõ (1902–1940). Ars Hungarica, 31. 2003. 281–298.; Körber Ágnes: Lányi Jenõ (1902–1940). „Emberek, és nem frakkok”. A magyar mûvészettörténet-írás nagy alakjai. Tudománytörténeti esszégyûjtemény. Szerk. Bardoly István, Markója Csilla. Budapest, 2007. 463–468.; Körber Ágnes: Lányi Jenõ, a Donatello-kutató. Magyar mûvészettörténészek, magyar mûvészettörténet a vészkorszakban. Szerk. Markója Csilla, Bardoly István. Enigma, 21. 2014. no. 80. 70–80.

55 Marosi Ernõ: Mûvészettörténet-írás, mûvészettörténészek. Emberek, és nem frakkok”. 2007. i. m. 11.

56 Zádor Anna I–IV. Szerk. Markója Csilla, Bardoly István. Enigma, 15. 2008. no. 54., 55., 57. és 16. 2009. no 58.

57 A római iskola. Szerk. Markója Csilla, Bardoly István. Enigma, 16. 2009. no. 59. és Gerevich Tibor (1882–1954). Szerk. Markója Csilla, Bardoly István. Enigma, 16. 2009. no. 60.

58 Enigma, no. 83. 127.: 157. jegyzet.

59 Paul Stirton: The ‘Budapest School’ of Art History. Kultúra, nemzet, identitás. A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson. Szerk. Jankovics József, Nyerges Judit. Budapest, 2011. 144–150.

60 Stirton 2015. i. m. Enigma, no. 85. 98–99.