Feleky Géza

Új Kisfaludysta¹

(Petrovics Elekről)

Régen volt, igen régen volt, amikor még illett vezércikkben foglalkozni a Kisfaludy-Társaság tagjainak tagválasztásaival. Akkor Greguss Ágost képviselte ott az esztétikát és Salamon Ferenc, aki az irodalomtörténeti problémákat is éles logikával, gazdag tudással, tiszta szemmértékkel bontotta szét elemeikre. A Kisfaludy-Társaságnak min­dig volt egy üres helye a hirtelen felbukkant új, nagy tehetségek számára, ha jól emlékszünk, Madách Imre helye, hiszen Madách Imre, a harmincnyolc éves koráig szinte ismeretlen költő Arany Jánosnak küldte be az Ember tragédiáját és Arany János a Kisfaludy-Társaság elé vitte a kezébe jutott kincset. A Kisfaludy-Társaság im­már nyolcvanöt esztendős történetének vannak más szép és nevezetes napjai is. A Kisfaludy-Társaság egyik pályázatán nyert díjat a fiatal Arany János Toldija és az egész magyar közönség szemében nagy esemény volt a Kisfaludy-Társaságnak az az ülése, amelyen az évek óta elhallgatott öreg Arany János új balladáját olvasták fel, A tetemre hívást, vagy a Kisfaludy-Társaságnak az a másik ülése, amelyen Lukács Móric, a Társaság elnöke, bemu­tatta a Toldi-trilógia titokban kinyomtatott középrészét: a Toldi szerelmét… És volt még egynéhány szép napja a Kisfaludy-Társaságnak, ahol az elnöki székben Fáy András, Jósika Miklós, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Toldy Ferenc, Lukács Móric és Beöthy Zsolt váltotta fel egymást. Az eleven irodalommal mind­inkább megszakadt a Kisfaludy-Társaság kapcsolata és részben a Kisfaludy-Társaság hibája az, hogy lassankint éles demarkációs vonal rajzolódott ki a hivatalos irodalom és a – tehetséges irodalom között, éles demarkációs vonal, amelyet a Kisfaludy-Társaság az utóbbi években szinte tüntetően hangsúlyozott néhány egész frap­páns tagválasztással… Az esztétikusok között azonban még nemrég is olyan embe­rek ültek, mint Péterfy Jenő, Riedl Frigyes vagy Katona Lajos, az összehasonlító iro­da­lom­történetnek ez a széles tudású művelője. Ma viszont Császár Elemér és még néhány Császár Elemér képviseli a Kisfaludy-ársaság esztétikáját az irodalmi közönség előtt.

Régi láncszemek továbbfűzését jelenti, a tegnap expiálását, és a visszatérést a tegnapelőtthöz a Kisfaludy-Társaság tagjainak az a határozata, amellyel ma meg­hívták ma maguk közé Petrovics Eleket, a Szépművészeti Múzeum főigazgatóját. A Péterfy Jenők és a Riedl Frigyesek mintájára szabott esztétikusok és – emberek ritka sorához tartozik Petrovics Elek, azokhoz, akiknek írását a finom fogékonyság és a gyengéd megértés jellemzi az emberi és művészeti értékekkel szemben, nem pedig az üres és jelentéstelen szavak halmozása, pedánsan szabályos, vagy pedánsan nehézkes mon­datokban. Petrovics Elek írásait mérlegelni kell, és nem számlálni, mert Petrovics Elek tollában megvan az a finom szemérem, és az az érzékeny tartózkodás, amely Péterfy Jenő és Riedl Frigyes tollát jellemezte. Azok, akiknek van mondanivalójuk és akik mondanivalóikat formába tudják önteni, gyakran tudnak hallgatni is. Azonfelül Petro­vics életének, érdeklődésének, munkájának súlypontja a Szépművészeti Múze­um veze­tése, nem pedig az írás. Esztétikusnak ezért csak cum grano salis lehet mondani Petrovics Eleket, olyan értelemben, amint csak cum grano salis volt mű­vészethistó­rikus a két nagy német múzeumigazgató, Alfred Lichtwark, és főleg Hugo von Tschudi, a berlini modern képtárnak és a bajor képtáraknak nagy átszervezője. Tschudi ritkán vett tollat a kezébe, és nem írt simán, folyékonyan, nem írhatott simán és folyékonyan azért, mert a művészet imponderabile-it akarta szavakba fog­lalni, a művészetnek legművészibb és leglényegesebb elemeit, amelyekről éppen nehéz kifejezhetőségük miatt ritkán esik csak említés a művészet irodalmában. A művészek intencióit egészen a gyökérszálakig tudta követni Hugo von Tschudi, a művészi formaadás eszközeit a legfinomabb, a legrejtettebb árnyalatokig: és ha valaki ilyen szem­mel látja a művé­szetet, nem könnyen ír a művészetről, nem könnyű megír­ni azt, amit lát.

Petrovics Eleket rokoni szálak fűzik Hugo von Tschudihoz, a művészi látás mély­ségében, tisztaságában, gyengédségében. Ez a másik oka annak, hogy olyan kevés­­sé termékeny az írói munkássága. És van még egy rokonság Petrovics és Tschudi között: mind a ketten a modern művészeten át jutottak el a klasszikus művészet megér­téséig. Gyakran szokás ellentétet konstruálni a művészi látás, a művészi fogé­konyság két iránya, két formája között, gyakran szokás feltételezni olyan szemet, amely csak az impresszionista festés iránt fogékony, és olyan szemet, amely a művészettörténeti emlékek színeit, vonalait tudja csupán megértéssel követni. Ez a konstrukció alig­hanem hibás, mert aki például Manet vagy Degas képeit nem érti meg, az szük­ségszerűleg majdnem mindig színvak a quattrocento vagy a cinquecento képeinek igazán festői valeurjei iránt. Egészen más halk, romantikus megilletődést érezni a Primavera vagy Botticelli valamelyik Madonnája előtt és egészen más maradék nélkül felszívni Botticelli képeinek pikturális tartalmát. Márpedig vissza­helyezkedni a XV. század Firenzéjébe vagy a XVI. század Rómájába sokkal nehezebb feladat, mint követni szándékaikban és követni igazi értékeik küszöbéig azokat, akik kortársak, vagy csaknem kortársak. Heinrich Wölfflin például, a nagy német művészet­histó­rikus, az olasz klasszikus stílus klasszikus elemzője és történet­írója, íróasztala fölé Degas híres lóversenyképét függesztette a falra, azt a képet, amelytől Degas műke­reskedője, Durand-Ruel, nem tudott megválni: és nem egyszer mondot­ta, hogy Degas-nak ezen a képén át értette meg Rafael kompozícióit… Ez sajátsá­gosan hang­zik és mégis természetes. Olyan természetes, mint amilyen elkép­zelhe­tetlen például az, hogy valaki ne értse meg Baudelaire költészetét és megértse Dante látomásait, vagy ne értse meg Paul Verlaine szent gyengédségét, de megértse Wolfram von Eschenbach lantjának hangjait. A kétféle művészeti látás tarthatatlan feltevése egész egyszerűen azon alapszik, hogy a művészettörténeti emlékek históriai és filo­lógiai vonatkozásairól igen alapos tudással és nagyon érdekesen beszélhet az, aki nem látja meg a művészettörténeti emlékekben a – művészetet.

Petrovics Elek, a művészethistórikus, a XIX. század festésén át jutott el a régi mes­­terekhez, azon az egyetlen úton, amely igazán elvezet hozzájuk. A teljes fogékonyság a régi művészet tisztán művészeti elemei iránt határozta meg Petrovics Elek múzeumpolitikáját a Szépművészeti Múzeum régi képtárával szemben: a XIX. század festésén kinevelődött és iskolázott: valeur-érzékkel akasz­tott, rendezett, cso­po­r­­tosított, vásárolt régi képeket Petrovics Elek vagy – vásároltatott. Petrovics egyik nagy érdeme, hogy a nehéz időkben a mecénások széles csoportját tudta megsze­rezni a múzeum számára és sikerült organizálnia az ajándékozásokat, organi­zálni úgy, hogy az ajándékok szervesen illeszkednek a Szépművészeti Múzeum anya­gába és kipótolják annak hézagait. A korona tragédiájának, Magyarország elszegénye­désének, a művészeti piac nagy árhullá­mozásának idején igen értékes teljesítmény lett volna Petrovics Elek részéről az is, ha csak az új képtárat fejleszti, olyanformán, hogy az reprezentatív képet adjon a modern magyar festésről, a modern magyar kultúra talán leggazdagabb lom­bozatú ágáról. De Petrovics nem csupán ezt a feladatot oldotta meg, hanem fejlesz­teni tudta szinte pénz nélkül a Szépművészeti Múzeum régi képtárát, fejleszteni tudta néhány műbarát támogatásával, úgy, hogy a múzeum új szerze­ményein nem látszik meg az ajándék, mert minden ajándékozott kép olyan, mintha programszerű és céltudatos vásárlás útján került volna helyére.

Ferenczy Károly pikturális hagyatékából rendezett most nagy emlékkiállítást Petrovics Elek a Műcsarnokban és ez a baráti kegyelettel rendezett kiállítás meg­mu­­tatta azt, hogy összefüggéseikbe helyezve kiszínesednek, lélegzeni kezdenek azok a Ferenczy-képek is, amelyek egyenként kissé egyhangúnak hatottak. Néhány egyhangú kép meggazdagodik árnyalatokban, meggazdagodik színességben, meggazdagodik mozgásban, ha egymás mellé kerül. Ez természetesen Ferenczy Károly művészetének magasrendűségét dokumentálja, de egyben dokumentálja Petrovics Elek fogékony­ságát a művészeti valeurök és fogékonyságát a képek helyes csoportosítása szerint. Qui bene distinguret, bene docet, mondja a latin párbeszéd és ezt itt így lehetne va­ri­álni: aki jól csoportosít képeket, az jó eszté­tikus és jó művészethistórikus. Pet­rovics Elek jól csoportosította Ferenczy Károly képeit és jól csoportosított más képeket is…

Nem csupán a Műcsarnok minap megnyílt kiállításának véletlene kapcsolja össze Ferenczy Károly és Petrovics Elek nevét, amint nem volt véletlen a barátság Ferenczy és Petrovics között. A nagybányai mester és a múzeumi főigazgató sokban emlékez­tetnek egymásra. Mind a ketten olyan emberek, akiknek vérükké vált a kultúra, és vérükké vált a hivatás, amelynek felesküdtek. Mind a ketten csendes, halk emberek, olyanok, akikről bizonyos, hogy soha még nem mondtak ki hangos szót, és soha nem fognak hangosan beszélni. De az olyan csendes emberekben néha nagy energia lakik, nagy energia, nem az élettel szemben, hanem hivatásuk szolgálatában. Ezt megmutatta Ferenczy Károly gazdag hagya­téki kiállítása, és ezt megmutatja az, hogy a Szépművészeti Múzeum fejlődött, sokasodott, gyarapodott olyan években, ame­lyek­nek ónsúlya bénaságra ítélte a magyar kulturális intézményeket. Petrovics Elek megérdemelte a Kisfaludy-Társaságnak, a régi Kisfaludy-Társaságnak, nem a mainak, tagsági helyét, szám szerint kevés, súly szerint gazdag írásaival, főleg pedig megér­demelte a régi Kisfaludy-Társaságnak, nem a mainak, tagsági helyét, azzal a hibátlan és impozáns munkával, amelyet a Szépművészeti Múzeum igazgatói székében végzett.

Jegyzetek:

1 (f. g.): Új Kisfaludysta. Világ, 1922. február 1. 1. Közreadja Markója Csilla, Bardoly István.