Haris Andrea

Ultima realitas

„Tudom, tudom, te is egy kissé szégyeled,

Hogy nem úgy írok, mint az igazi énekesek,

Sőt néha magam is eléggé szégyelem magam,

Hogy így beszélek, ilyen hétköznapian,

Hogy mindig ezeket emlegetem, a köznapi dolgokat,

És nem az apokalipszist, a mennyet és a poklokat.”

                                                (Vas István)

Az attribútumával kezdődött. A szerkesztő és bibliográfus mindig gondosan tű­hegyesre faragott ceruzájával találkoztam először.

Egy tanulmánykötet szerkesztésébe bonyolódtam bele, bizonytalanná váltam és a kollegáim egyhangúan azt javasolták, keressem fel „a Bardolyt” az Intézetben. A beszélgetés első ütemeire a staccato volt a jellemző, majd lassan andantévá változott. Közös hangnemünk volt: a munkába való konok menekülés, az Élet elénk állított drámai fordulatának túlélésére. Akkor Fülep Lajos és Kner Imre levelezését nyomta a kezembe és az eltelt több mint két évtized alatt számtalan könyvet (és nem csupán szakirodalmat), valamint bibliográfiai tanácsot kaptam tőle. Büszkén állítom, hogy rendelkezem azzal a „felhasználói jogosultsággal” – persze nem egyedüliként a szakmában – hogy „a Bardolyhoz” fordulhatok, ha valamilyen könyvre/tanulmányra csak félig emlékszem, vagy inkább most akarom létezését felfedezni. A számítógép és az internet jelen korszakában is az adatokat fejből dobja ki, és a technikát – saját bibliográfiai jegyzékeit – csak ellenőrzésre használja. Az egész művészettörténet-szakma publikációs tevékenységét figyeli – bár saját állítása szerint a kortárs művészetet nem követi –, de évtizedek óta elsősorban a műemlékvédelem igencsak sokrétű interdiszciplináris szempontjaira összpontosít.

Soha nem tettem fel az egyenes kérdést: miért épp a műemlékvédelem? A választ azonban úgy vélem, tudom: ez a műemlékvédelem intézményi könyvtára. A könyv­tár másfél évszázados múltjával, amely – speciális gyűjtőkörén túl – állományában hű lenyomata a szervezet magas- és mélyrepüléseinek, de követhető benne a szer­vezetben egykor dolgozók kutatási területe is. Méretében valahol a magán­könyvtár felső határán mozog, ahol még személyes kapcsolat teremthető az összes könyvvel tartalmilag éppúgy, mint küllemét tekintve, és tudható, a kiválasztott melyik szinten, melyik „kukszliban” lakik.

Senki könyvespolca sem menekül meg ettől a személyes kapcsolatfelvételtől – nevezhetjük szakmai ártalomnak is –, ha a bibliográfus a közelébe kerül. Egy este elképedve hallgattam egy kollégám telefonhívását, aki könyvet kért kölcsön tőlem. Tiltakoztam, nekem ilyenem nincs, de közölte: Pista állítja. Feltárcsáztam a forrást és pontosan meghatározta, hol találom a könyvespolcomon.

Hite szerint édesanyjától örökölte ezt a memóriát, ezt a „raktározóképességet”, amelyhez bizonyosan nagy vizuális emlékezőképességre (is) szükség van, és ez szöges ellentétben áll azzal az állításával, hogy a képekkel nem tud mit kezdeni. Én ezt nem hiszem el neki és nem gondolom másnak, mint a művészettörténészek mellett szándékosan háttérbe húzódni akaró bibliográfus tudatosan felvállalt szerepének. Láttunk számos jó és rossz kiállítást együtt, és visszaemlékszem határozott érték­ítéleteire a műtárgyakról, de a kiállításról magáról is. Jó néhány kiadványt is szer­kesztettünk együtt, és noha a képanyagot deklaráltan ráhagyja a társszerkesztőjére; azonban a képeket is figyeli, az ezekkel kapcsolatos hibákat is kiszúrja; majd lehet „egy vesszőn vitatkozni az utolsó leheletig”. (Idézet forrása: Bardoly István.)

A könyvtáros, bibliográfus, szerkesztő az elmúlt évtizedben irattárossá is lett, és megadatott számára az a kegy, hogy ez elsősorban saját választása lehetett. A vá­lasztás kívülről nézve visszavonulás, de benne volt az új feladat keresése és a meg­merítkezés az irodalom és a memoárok alapján a mindennapok szintjéig ismerős, századfordulós és két háború közötti világban. A műemlékvédelem iratai, a nagy elődök hagyatéki anyagai az ő kutatásai előtt kiaknázatlan kincsesbányaként raktá­rozódtak a hivatalban. Rendszerezésükkel és rendszerezett feltárásukkal először állította elénk – az egykor műemlékvédelemnek hívott szakma művelői elé –, hogy a politika és a műemlékvédelem mennyire elválaszthatatlan. A százötven év anyagának szoros olvasása után nem kellett vátesznek lennie, hogy kétséget kizáróan láttassa velünk: gyorsvonati sebességgel robogunk a katasztrófa felé. Akkor még remény­kedtünk és próbálkoztunk, de mára bizonyossá vált. A rendszerváltás után az először a szakma által gerjesztett változásokat politikai döntések követték, és mostanra megszámlálhatatlan életképtelen műemléki szervezetet termeltek ki, egyiket a másik­ból. A különböző nyugati példák alapján átvett ideák (pl. örökségvédelem) szemben álltak a hazai hagyománnyal és miközben ezek ellen küzdöttünk a felszínen ma­radásért, nem vettük észre – és ebben nem is maradtunk le a Nyugattól (!) -, hogy a 21. század létrehozta az „újműemlék” fogalmát, tisztábban fogalmazva: elvárná a műemléktől a „szín- és alakbeli épséget”, vagyis azt az „újdonság érték” kategóriát, amellyel –teoretikusa, Riegl szerint – egy műemlék eleve nem rendelkezhet.

Az évek alatt egyszer fel nem merült a gondolataimban, hogy a hátukat egymás­nak támasztó hivatali szobáink egyszer elválnak egymástól. A mindennapi köszönés megszűnt, de megmaradt a toll – az a régi, tintába mártogatós fajta – és a gondosan tűhegyesre faragott ceruza a konok munka folytatásának attribútumaként. Ultima realitas.