Yves Bonnefoy Giacometti idegenje*

Mikor a nő, kezében a virággal, amit nemsokára a megnyitott
földbe dob, a kápolnából kilépve megállt a küszöbön, és felpillantott a vakító
hideg fényben fölénk magasodó csúcsokra – elgondolkozó pillantása egy hosszú küzdelem
végét sejttette.

Később, szinte önkéntelenül tette fel a kérdést: „Hát nem
olyanok, mint a kések?” Nem folytatta, mozdulatlanul révedt a semmibe, mintha
elfelejtette volna, hol is van. Magam is mindig pontosan ugyanezt éreztem
ezeken a téli napokon, amikor az elképesztően kék égre rajzolódnak a bércek,
amelyeket csak a hó választ el tőlünk.

Igen, kések, elsőre tényleg annak tűnnek az áttetsző
áradásban szinte mozogni, lassan felemelkedni látszó csúcsok. Vagy még inkább
attól, hogy olyan magányosak, olyan csöndesek, fölénk magasodva olyan
rettenetesen „magánvalók”: a valóságra rátámadó, az anyagtalant fölhasító
fegyverként, a tudatban gyökerezve azzal fenyegetnek, hogy megbomlasztják
mindazt, amit a „van” számunkra jelent.

* * *

Igaz, éppen Olaszországból érkeztem, ahol újra láttam –
elképzeltem – ezt a hibátlan látóhatárt, ezt a tökéletesen kifejeződő
hipotézist: a „boldog földet”, ahol a tájon, a gyümölcsökön és a fényben mozgó
leveleken át úgy tűnik, temérdek egyszerű dolog adódik össze, ami elég is
ahhoz, hogy értelmet adjon az életnek. Az érzékelhető minőség, és az általa
keltett érzés, mindaz, aminek az ember birtokába kerül, kimeríti a lehetőt, a
kör – örök Árkádiánk – bezáródni látszik, és egyedüli valósággá válik. A
létezés módja megelőzi a létezést éppúgy, mint az olasz szavakban, e gyönyörű,
nemes vonalú vázákban, ott, ahol a dolgokat csak a megivott sötét és édes bor
zamatán keresztül érzékelhetjük. Nincs érezhető törés az egyes életek és a nagy
Egység között, mintha a teljességet és bizonyosságot magában hordozó gyermekkor
az időtlenség síkjára emelkedne, felöltené e világ méreteit, mégpedig az emberi
vágy összes aspektusában.

Mindazonáltal éppúgy, mint máskor, most is nyugtalan lettem,
és a gyönyörű bizonyosságokban ezúttal is előre megéreztem a hullámvölgyet. –
Egyébként a hirtelen ránk törő télben felkapaszkodtunk a tavak fölé, a csupasz
föld már nem tobzódott ezer színben, az érzékeny világmindenség vidéke
apránként eltűnt, mintha egy egészen új koherencia próbált volna önkifejezésre jutni,
az élet, ahogy visszaszorította a szél hevessége, egyre inkább csak létezéssé
vált, akarom mondani sivár jelenlétté, amelynek önmagán kívül semmi célja,
hosszán kívül semmi zamata, csak van, néhány a havon szétszórt tárgyban.

És itt ez a fölénk nyúló bérc, még csak nem is közöttük.

* * *

Ezentúl ugyanis már nincs semmi az ég alatti utolsó káosz és
mi közöttünk, akik a keskeny törésbe szorultunk; a jelentős távolság így
nullára redukálódott, és mintha a szakadékban bukkannánk fel. A stampai hegy
már annyira lekopaszodott, hogy éppen csak létezik. A kés vágja így el a
hajókötelet: a létezés aktusa annyira intenzív, miközben velünk kapcsolatban
semmit sem képes közvetíteni, hogy voltaképpen már a nemlét maga – már
amennyiben van értelme ezeknek a szavaknak. A minket legyűrő jelenlét
„kifordul”, és abszolút hiánnyá válik. A vakító fény, az utolsó, ami még a
fizikai létből megmaradt, már csak az ürességet és az éjszakát fejezi ki,
vagyis a lét utolsó szintjét.

Birtoklásainkban, szándékainkban, szokásainkban hirtelen
mindenhol ott az üresség érzete! Épp úgy, mint Giacomettinek ezen az egyik
legmegindítóbb litográfiáján, amelyen Annette a lámpafényben fekszik egy
szobában, körülötte alig pár tárgy. Nem, a fal túloldalán nincs utca, nincs
semmi, csak a tökéletes feketeség, amely a kiáltóan csupasz villanykörtéből
árad.

Megérkezés Stampába, legalábbis ezen téli reggelen, tavaly;
egy idegen állt az ünnepre terített asztalok előtt. És rögtön a csönd,
mindenfele sivár világ.

* * *

Emlékszem: amikor tejért mentünk a tanyára, és visszafelé, a
csillagos ég alatt az ösvényen ott világított előttünk. Az egyik kanyarnál volt
egy nehéz pillanat, amikor a szűk falak között, a fűben szinte elnyelt
bennünket a sötétség. Azután már ott is voltunk húsz méterre a kivilágított „új
háztól”.

Ennek a háznak az egyik ablakában pillantottam meg egyszer a
csupasz fehér falra felrajzolódni egy férfi sötét sziluettjét. Háttal állt,
kicsit előrehajolt, mintha beszélt volna valakihez. Számomra ő volt az Idegen.

Máskor: egy madárvijjogás, egy magányos fa a dombtetőn, egy
sötét olajjal teli medence, egy vashíd a fák alatt. Bármikor a legapróbb
részletekig le tudnám írni a homály lovagjának címerét, úgy, ahogy akkor,
eltakart tekintettel megjelent előttem a túlpart legközelebbi pontján – emlékezetem
teli ezekkel a csöndes jövevényekkel, többnyire abból a nyárból, amellyel véget
ért a gyerekkorom. Mindig ugyanaz ismétlődött, a világ sűrűjében elhaltak a
hangok, eltűntek az ízek, hogy is mondjam? a szín birodalmát a fekete-fehér
váltotta fel.. Én pedig hirtelen szemben találtam magam ezzel a jellel, én és
már nem a gyerek, akinek ezerszer is meghatározott és igazolt helye van a világ
közepén, a dolgok áttetszőségében, hanem ez a távolság, ez a név, ez a rejtély
– ez a jövő.

Voltam – miközben megszűntem létezni. Nem igaz, hogy a semmi
megtapasztalása – mikor a villám a földről felemelkedik és lecsap az élet
egéből – lerombolná bennünk önnön valóságunk érzetét. Ellenkezőleg, hirtelen
sokkal határozottabb körvonalakban létezünk, amint ekörül a letisztult, minden
jó tulajdonságtól megfosztott én körül megnyílik a feneketlen és visszhangtalan
szakadék. Bizonyos, alapvető kétség, szédület, bénaság, ám önmagunknak és
valóságunknak e megkérdőjelezése annál is teljesebb, mert a környéken nincs
semmi, ami valamihez is köthetne.

Igazság szerint ott, a birtoklás és az érzékelés boldog
földjén, ahol nincs kétség, tehát nincs sem meglepetés, sem jövő, az egyénnek
sincs és nem is lenne realitása ahhoz
hasonlatosan, amivé az ízek monotóniája tenne bennünket. Épp ebből a mély
hiányérzetből fakad Árkádiát sürgető nyugtalanságunk, ami a javak
nyilvánvalóságára épülő valóságot ígéri.

* * *

Nem az vagy, amit
látsz, amit felfogsz, ami vagy, mondja nekem az Idegen, mert egy nap el fogsz
tűnni anélkül, hogy ezzel megszűnne a lét. Ezek a vizek újra be fognak záródni.

Ebből pedig az
következik, teszi még hozzá, hogy ezek a vizek sem léteznek, hiszen mik is
lennének nélküled, aki elválsz tőlük, és aki nem vagy. Te nem vagy, és én nem
vagyok.

Ma még hozzáteszi: És
az, akit most bocsátanak le a földbe, éppúgy nincs, „üres edény, mint mindenki
más. Ezen a tényen pedig a hátrahagyott művek sem változtatnak semmit. Nézd,
már Egyiptomnál is távolibbak. Csak a bennük rejlő titkot kínálják fel. Abból
eredtek, és afölött bontakoznak ki, bármilyen közöny is vegye őket körül.

Az Idegen mozdulatlanul áll a küszöbön. Mond valamit? De
nem, én csúszom be az általa megnyitott időbe, ahol, még ha üres és gyökértelen
is, a szó lesz minden reményem, egyedüli létem.

* * *

És ezeket a sorokat folytatva egy másik Giacometti-műre
gondolok, az elsőre, amelyet láttam, és amely sokáig mindenek közül a leginkább
lenyűgözött: ez a nagy, fehér gipszszobor áll, mint az ember, ízelt és merev,
mint a rovar, vak, bár van szeme, nemtelen, bár súlyos és hideg a melle, idoli
nyilvánvalósága ellenére is megfejthetetlen, félig felemelt kezében pedig
mintha mutatna nekünk valamit, azt, amit Giacometti „a láthatatlan tárgynak”
nevezett. Kétségtelen, hogy ez az alak az Idegen, vagy az emlékek
tömörítésével, az álomszerű sejtetéssel zseniálisan kifejezett Hiány. A
láthatatlan tárgy az Eljövetelt megkérdőjelező hiányzó és jelenlévő én.

Ezzel egyszersmind új értelmet fedezünk fel benne, ami
megváltoztatja az életünket. Az Idegen megjelenése előtt a Baudelaire által
felidézett „hegedű, mely sírva-ríva ringat” a „domb” és a „bor” (Rimbaud–nál ez
„szőlőskert” lesz, míg Nerval a „mirtuszt” és a „szikomort” emlegeti)1 volt a
dolgok számára a lét formája, melynek lényege éppen a jelenlétben tükröződött,
a tökéletesen áttetsző Gondolat, az értelem és az érzelem, a relatív és az
abszolút házassága. Az immanenciában rendet sugalló, a lét teljességébenben
egyetlen, meghatározhatatlanul dallamos mondatot ihlető elsődleges tárgyat,
nevezhetjük a baudelaire-i értelemben szimbólumnak, melyben oly erősen érezzük
az élet melegét és a befogadást.

Amióta feltűnt az Idegen, vajon maradt-e más nekünk, mint az
átlátszatlan és jeges, áthatolhatatlan és szokatlan
tárgy? A szokatlan érzetét, a mindenhez társuló „miért?” kelti. És erre a kérdésre
nincs válasz. És ezt a zűrzavart, a világot elözönli az ugyancsak rejtélyes
véletlen. A tárgy, a szó mai értelmében a szimbólum hamvaiból született. Ma már
nem az, ami volt. Ez is, ez a hiány is ott van Giacometti küszöbön álló
szellemalakjának a kezében.

* * *

Jól emlékszünk, hogy Giacometti első kísérleteiben pontosan
ennél a furcsa tárgynál időzött el, melynek létezése tökéletesen értelmetlen,
és csak a saját „teátrális haszontalanságát” fejezi ki, mint például a
fölösleges és zárt mozgást ábrázoló Nyomok
órája vagy a Körpálya.

Kételkedhetek-e benne, hogy Giacometti megszenvedte a rossz
eljövetelét, és ez tett rá ilyen mély, és valószínűleg döntő benyomást?
Ugyanennyire nyilvánvaló, elég gazdag volt, hogy azon kevesek közé tartozzon,
akik felmérték a pusztítást. Mint minden stampai, sőt, elsőnek épp ő, tanult a
valóságtól sűrű olasz nyelvből, melynek annyiszor kell túllépnie a látóhatáron,
és elindult a boldog földről, hogy végül elérjen a csillagok közönyös
végtelenjébe.

Az első találkozás ezért volt annyira megrázó – és maradt is
meghatározó –, hogy azt hiszem, kimondhatjuk, akár festett, akár szobrot
készített, munkája minden pillanatában akaratlanul is ezt élte újra. „Marylin
Monroe-ról szeretnék szobrot csinálni”, mondta, és jobbra pillantott, majd
kicsit balra; volt egy kérő mosolya, hogy ne akarják beszennyezni valami
rendkívüli gond komoly felvetésével, „és csak húzom, húzom az időt”, két kezét
magasra emelte, egészen a feje fölé, mintha egy láthatatlan agyagtömböt
tartana, egy pont felé közelítette: azt mondanám, talán arra, ahol a csúcsok
hosszan izzanak. Minden bizonnyal hatalmas volt benne a vágy, hogy jól fordítsa
le az érzést, felismerje – és valószínűleg rögzítse is – teljes mélységében, de
ugyanakkor ezt meg is tiltotta magának, és a félkész szobrokon valamilyen
titokzatos impulzusok tették aránytalanná a részleteket, mosták el a formákat
belevájva e látszólag apró, mégis szédítő szakadékokat, melyekbe nem a
hasonlóság zuhan bele, hanem annak melege – röviden az érzékek szintjén megdermesztettek
minden örömöt, és a sivár magányt egészen egy rettenetes jelenlét lábáig
nyújtották.

Mindenesetre azt gondolom, hogy csak ebben a formában tudom
megmagyarázni életművének legkülönösebb vonásait: a hatalmas lábakat, melyek
mintha hegylábak lennének, a fej szinte végtelen távoliságát, a világ és a
szobor közötti arányok alapvető bizonytalanságát –, vagy a mindig viszonylagos
céljainktól erőszakkal elszakított tekinteteket, a testhez tapadó karokat, ami
a villámsújtott emberi lendület tehetetlenségét fejezi ki. Némelyik figura
alvajáró mozdulatai ellenére is micsoda csendes földcsuszamlásokból született
áthatolhatatlan fal választja el ezeket az alakokat a tettektől. Nincs ebben
semmi „vízió”, mivel teljes mértékben a világot bejáró képzelet fonákján
vagyunk, egyszerre születik meg (soha még ilyen tisztán, ilyen végzetesen) a
transzcendencia és az egyszerű valóságra törekvő jel.

És ez bármiből megszülethet, hogy bármit szétzilálhasson.
„Bármi lehet Isten” tette még hozzá, „még ez a csésze is”, aki – ennek a
napnak, és nem a fizikai világ végtelen horizontján fehéren ragyogónak a
fényében – kihátrált a térből, valami túlsó világban figyelt, megnyitva talán a
megismerés egy másik formája, egy másik hatalom előtt.

* * *

Hatalom. Vajon nem ez a szó ötlött-e ösztönösen az ember
eszébe ennek az életműnek a kapcsán, amikor belépett Giacometti műtermébe, mely
tele volt nedves rongyokba burkolt álló alakokkal? A kicsi és sötét műteremben,
amely a lankadatlan munka millió lépését őrizte, és ahol jól látszott, hogy a
rongyos szófán vagy az asztalok szélén heverő könyvet és annyi más porba
dermedt, távoli tárgyat egy titokzatos esemény (a szint áttörése, sámáni
távozás a világból?) óta már senki sem használja, ahol megállt az idő.

Érezni lehetett, hogy Giacometti örökre elkötelezte magát
egyetlen kísérletnek. Mégis lenyűgözően szabad volt, mert a kísérlet nem
pusztán egyszerű erkölcsi erőből fakadt, hanem valami egészen másból... Szabad
volt, persze, szabad a legegyszerűbb érzelmi gátlástól, amit indíttatása okozott
benne. Ennek lett eredménye – micsoda megható ellentmondás –, hogy bár nagyon
tudta élvezni a világot, egyáltalán nem vágyott tulajdonra, anyagi javakra, a
birtoklástól a létezés irányába távolodott élete minden pillanatában,
ugyanazzal a végzetes gyorsasággal, mint szobrászi munkájában. Ki ne vette
volna észre abban a két vagy három absztrakt élelmiszerben (a pulton aszalódó
kemény tojások, konyak, kávé), amivel általában élt, de ugyanígy a zsákutcában,
a nyitott ajtóban, az összefirkált, megfeketült falakban, a kályhában, amit
soha nem tudott – mert nem akart – használni, mindennapjainak csúnya, de oly
mély árnyalatokkal ábrázolt csendéletében megannyi brutális jelét a létezés
elsőségének, annak látható attribútumaival szemben? És többé-kevésbé tudatosan
ki nem úgy érkezett hozzá, mint egy másik part révészéhez, aki gipszfoltos
zubbonyában mindenkinél felkészültebben várta, hogy kockára tehesse életét a
szakadék fölött, ahol elkezdődik valami, ami megváltoztatja az életet.

Mire volt képes? Kétségtelen, hogy sokan ütközünk bele újra
és újra ebbe a kérdésbe, a gyermekkor szikláira épült magányos kápolna előtt,
ez utolsó nap azon pillanatában, amikor éppen elhantolni készülnek a súlyos,
jeges földbe a mindent felfaló, ugyanakkor hallgatólagos igény ezer könnyű ránc
borította földi maradványait, mint ahogy egymás után elemésztik a héjában
összeaszott mandulát. Felfedeztük-e vajon Giacomettit elképzelt vagy csak
egyszerűen megálmodott földjének szürkéjében, amikor nem tudtuk nem meglátni
benne annyi felkavaró analógián át egy nagy ébredés bábállapotát? Minden arc
egy új hajnal eszméje után sóvárog, vajon ő már látta átsuhanni? És amikor a
kísérlet alkonyán élvezte, hogy befesti a vak gipszkrátereket, egy ismeretlen
szín küszöbén állt volna, vagy nem az abszolút gyász fehérjének még durvább
kiemelését kellene-e látnunk ebben a kevés barbár vörösben és kékben?

* * *

Egyiptom pap-királyának képzeltük, de ez az Egyiptom
elsősorban a számára életet adó múzeum, amely kitárja a teret e felfelé mutató
ujjaknak, ösvényt nyit a boldogtalan időszakok ismétléseiben, és a konvergencia
titokzatos középpontját sejteti ott, ahol Giacometti egyszerűen félbehagyta a
szobrot, hogy örökre befejezetlen maradjon.

Gyakran láthattuk rajongói vagy éppen a hozzá közelállók
kíséretében magányosan bolyongani, és ugyanilyen idegenként saját művei között
– még jól emlékszünk Albertóra, amint az éj beálltával kisétál a
Hippolyte-Maindron utcából, hogy hosszú órákig kóboroljon, mintha még mielőtt
felkelne a nap, és újra nekiállna a munkának, ki akarna meríteni egy egészen új
feltörő reményt.

* * *

Persze ez csak álom volt, mert nincs hatalom, hacsak nem az
a legegyszerűbb, amit senki sem keres.

Az igazság, vagy mindenesetre a számomra még megmaradt
filozófia ennyi: az Idegen léte cáfolhatatlan, nincs ok nem látni meg a szemében, hogy a világ üres, felfoghatatlan,
noha kifejezhető, nincs se perspektívája, se közepe, hiába vonulnak sorban az
istenek. Ugyanakkor azonban az Idegen semmi; elég bármihez – „mindegy mihez”,
akár egy kőhöz – kötődni, hogy eltűnjön ott ez a minket figyelő szellem. És
elég tehát szeretni, és kell is, de jól tudjuk, hogy ez az, ami nem
erőltethető. Nincs hatalom, amely által ennek a hatalomnak a birtokába
kerülnénk. Ami pedig a művészetet illeti, az önmagában még nem válik teremtővé,
tudatosnak is kell lenni, akár hogy elmélyedjünk az eljövetelben, akár hogy
bevalljuk a kudarcot.

És Giacomettiről, aki minden pillanatban „abbahagyta” a
munkát, ahogy Rimbaud egyszer és mindenkorra, és akit valami lankadatlan makacsság
űzött vissza minden éjszaka a nedves agyaghoz – akit az ember előrehajolva
képzel el, amint kibontja a szobrot, remélve, hogy meghallja a hiábavaló kép
kiáltását –, azt mondanám ahelyett, hogy alkalomadtán újra megcsodálnánk
éjszakai termünk „híres virágfüzéreit”, sokkal jobban tennénk, ha komolyan
vennénk azt, amit ő kudarcnak nevezett. Tudjuk, sokat beszélt erről, és milyen
őszintén, és neki volt igazán joga ezt megítélni és eldönteni. Tudta ugyanis,
hogy az egyetlen legfontosabb aktus innen van a művészi leleményen, amely
hiányának szorongó tudata a végsőkig elkeserítheti. Amikor a színek
összeomlásának órájában elindult, vagy amikor nem tudta abbahagyni a
szenvedélyes beszélgetést egy idegennel, mindig az Idegennel, akkor mindig erre
a csodára várt: arra, hogy hirtelen itt
lesz a valóság közepe, hogy a jelen létezés kielégíti. Az átalakulás azonban
soha nem következett be.

Giacometti tulajdonképpen annak ellenében lett szabad, hogy
valamikor, még az Idegen előtt egyszer és mindenkorra beleegyezett egy azóta
hiányzó, pontosabban időszerűségét vesztett valóságba. Eleinte túlságosan is
szerette, és mikor az Idegen kiragadta ebből a megelégedett világból, nem volt
már miből erőt merítenie, hogy valami máshoz kötődjön, máshoz idomuljon, és ott
uralkodjon még egyszer boldogságban, becses hipotézisként megőrizve képességét
mindenre, ami konkrét, most már bizonyíték nélkül, de mindig elevenen. És akkor
a száműzetés ellen indított szédületes támadásai az érzékelhető tárgy felé
fordították, és a szeretett tárgyból megszületett az a nagy művészet, amelyben
ő egyébként csak tehetetlenséget és kudarcot látott. Mit neki a szépség és ez a
szabadság, még ha ritka hatalomhoz is jut általa? Senki sem tudja, hogy milyen
gyakran nem bírta elviselni – hiába bűvölte el –, és átokként élte meg, amit
Rimbaud A szerelem sivatagaiban2 írt
le. És ott hagyva a sors nélküli embereket, sokkal inkább tükörképeit, mint
társait, akiket oly gyakran és szívesen nevezett „sorstársainak” (Rimbaud
szavait idézem, aki egy ugyanilyen keresésről írt), kimerítve az „irgalmasság”
vagy közösségvállalás reményét, hosszú ideig viselve a titokzatos „végzet”
súlyát – a gyermekkorhoz való hűségét, melyet el kell árulni, ha az ember el
szeretné űzni az Idegent –, visszatért műtermébe, mint valami egyszerre tudott
és megszenvedett, valójában egyetemes illúzióhoz, amit jól ismerünk
mindannyian, akik aggályosan a költészettel próbálunk elérni egy olyan
jelenlétet a világban, amit helyzetünk megnehezít vagy megtagad tőlünk.

* * *

Egyiptomot mondtam? Mi más is lehetne, mint a nagy sírok
Egyiptoma, hacsak nem az álom, a soha be nem teljesülő vágy. Egyiptom
királyának hiába van aranyálarca, Könyve, festett hajója, mégsem siklik át a
nád közé egy új hajnalon. A rengeteg isten sem ébreszti fel. Az itteni Egyiptom
királya nem ismerte meg a feltámadást a kiteljesedett pillanatban. Csak itt
uralkodott a fájdalmon és pompán, amit szellemnek neveznek.

* * *

„Ha valami egyszer sikerülni fog, ez lesz az”, mondta cinkos
mosollyal hunyorítva, és ujja egy gyors kis kört rajzolt a levegőben az egyik
portré homloka előtt – a pusztítás pontja ott, ahol csak egy holdkrátert
lehetett látni, vagy olyan jelek tragikus szövedékét, melyek legalább annyira
kizárják a világgal való megegyezést, mint a legolvashatatlanabb kézírások. Egyébként
mindenfele a legtökéletesebb, szívbemarkoló hasonlóság látszott annak ellenére,
hogy az őskatasztrófa tüzének martaléka lett, de Giacometti valami mást akart;
túllépve ezen a megközelítési síkon, nyilvánvalóan – és a szemem előtt – az
egyszerű, bensőséges kapcsolat nyűgözte le egy ilyen kiválasztott tárggyal, a
boldog intimitás vele, és általa a sorssal – csakúgy, mint Bonnard-nál.3

Ebből következik, hogy a tárgyak külső megjelenésébe
helyezte át a spirituális döntések kritikus helyét, megfelelve ennek a két
tekintetnek, és szinte mániássá tette az új kihívás, azt mondta, hogy a festeni
annyi, mint megtanulni látni. Azt is hozzátette azonban – mégpedig egészen
váratlanul – hogy mennyire fontosak neki a pontos részletek, amikor a
hasonlóság a lényeg, és azok a „nagy stílusok” (a káld és a fájjúmi),
amelyekben a részletet legyőzi a szintetizáló megközelítés. A kínzó egyezés
szintjén kettészakad, a külső megfigyelés előtt mindig a láthatatlan és a
teljesség felé vezető kijáratot kutatja.

Előfordult azonban, hogy egészen másképp járt el. Mégpedig
akkor, amikor a rajzokon a tiszta lap, az üresség tudata egy csapásra
eluralkodott rajta. – Mallarménak, tudjuk jól, a fehérség a létezés eredendő
nyilvánvalóságát jelentette. Giacometti számára pedig a hiány magas
jéghegyeinek a ragyogása. Látjuk, mint próbálja felírni rá a legegyszerűbb
valóságokat, egykori közelségükben, az otthon melegében. Kétértelmű kísérlet,
melyben nem tudni, mire vágyik: azt szeretné-e, hogy minden elégjen ebben az
ürességben, vagy éppen ellenkezőleg, a lehető legtovább őrződjön meg; kibúvó és
szemfényvesztés nélkül csak a kicsit zsíros ceruzát használja ennél az utolsó
próbatételnél, amely során a mindig oly közeli, és egy megható emlék által
hirtelen megszilárdult ősbizalom esetleg el tudja űzni az Idegent.

Lehet, hogy a szobor volt számára az igazi tragikus
önkifejezés, a rajz pedig az újrakezdés, annyira megbéklyózta, hogy részt
vegyen a valóságban – azzal, hogy a köztes állapotban, e két szürke egyhangúság
összekapcsolódásánál megjelenik a szín mint a jelenlét titkos jele, inkább csak
álomként, kivéve ezt a néhány kis vásznat – a titkos teljesség felkavaró
pillanatait.

Morvay Zsuzsa
fordítása

Jegyzetek:

* Yves Bonnefoy: L’étranger
de Giacometti. L’improbable. Paris, Gallimard, 1992. 319–332.

1 Hivatkozott művek: Baudelaire: Moesta et errabunda (Juhász Gyula ford.); Rimbaud: Ifjúság 2 szonett (Jékely Zoltán ford.);
Nerval: Delfica (Vas István ford.).
[– a fordító]

2 Weöres Sándor fordítása. [– a ford.]

3 Pierre Bonnard posztimpresszionista festő, a Nabis csoport
egyik alapító tagja.