Michel Leiris: Alberto Giacometti*

Minden szempontból nehéz korszakban élünk, amikor is a
fetisizmus, amely – akár a legősibb időkben – emberi létezésünk alapját képezi,
álcázás nélkül már csak ritkán jelenhet meg. Morális, logikai és szociális
imperatívuszaink sovány fantomjainak imádóiként, egy áthelyezett fetisizmushoz
ragaszkodunk, mely csupán hamis képe a minket lelkesítőnek, és ez a rossz
fetisizmus szinte minden egyes cselekvésünket áthatja, semmi helyet sem hagyva
a valódi fetisizmus, az egyedül értelemmel bíró számára, amely önmagával
szemben is tudatos, és így nem a megtévesztésen alapul.

Ezért az is ritka, hogy a műalkotások terén olyan tárgyakra
bukkanjunk (képekre vagy szobrokra), melyek képesek a valódi fetisizmus, vagyis
az önszerelem – valóban szerelmi –
igényeinek megfelelni: mintegy a belsőből kifelé vetülve, egy olyan szilárd
réteggel ellátva, mely egy tárgy pontos határai közé zárja, majd így helyezi el
őket, szinte bútor gyanánt, abban a tágas és idegen szobában, melyet térnek
nevezünk.

Többnyire ezek a tárgyak, habár emberi kezektől származnak,
távolabbiaknak tűnnek, mint azok a természeti produktumok, melyeknek csupán
szolgai és halovány másai; olyan nevetséges árnyak, melyek nem képesek arra,
hogy szerelmünket kivetítsék.

Épp az állandóság és az autonómia hiánya miatt szinte
valamennyi műalkotás kibírhatatlanul unalmas, sokkal unalmasabbak még az esőnél is, mivel sokkal távolabbiak,
mint azok a vízcseppek, azok a finom, folyékony kis szférák, melyek felidézik
könnyeink formáját vagy színét; és ez a nedvesség, ez a folyékonyság éppoly
kellemes érzés, mint az, amely akkor fut végig a tagjaikon, amikor szerelmesek
vagyunk, vagy amikor megérintenek minket.

Jelen pillanatban kevés művész alkotása mentes a halálos
unalomtól. A múltban ez még inkább így volt. Azon kortársaink közül, akiket egy
kivételes sajátosság felment ezen általános szabály alól, most Giacomettit
idézzük.

Vannak pillanatok, melyeket joggal nevezhetünk krízisnek, és az életben csupán ezek
számítanak. Olyan pillanatokról van szó, melyek során a külső hirtelen választ
ad a belsőből hozzá intézett igényünkre, amikor a külvilág megnyílik a szívünk
előtt, amellyel azonnali kommunikációba kezd. Saját életemből csupán néhány
ilyen emléket őrzök, melyek mind hirtelen felvillanások voltak, minden
szimbolikus értéktől mentesek, így teljesen érdeknélküliek:
a Montmartre egy fényárban úszó utcájában, a Black Birds néger énekesnője,
ahogy mindkét kezében nagy, nedves rózsacsokrot tart; egy kikötött csatahajó,
melynek mentén, a rakparton sétálva, lassan végighaladtam; néhány
véletlenszerűen dúdolt daltöredék; Görögország romja közt egy különös állattal,
valami hatalmas gyíkkal való találkozás... A költészet csak ilyen „krízisekből”
születhet, és csak azok a művek számítanak, amelyek ezekhez felérnek.

Szeretem Giacometti szobrait, mivel minden, amit csinál,
mintha egy krízisének a megragadása lenne: egy gyors és váratlan kaland
intenzitásával és azonnali rögzítésével, annak jelzőköveként. Ezért semmi
halott nincs ebben a szobrászatban, épp ellenkezőleg, csodálatosan eleven, mint
azok a valódi fétisek, melyeket bálványozhatunk (valódi fétis alatt azokat
értve, melyek ránk hasonlítanak és amelyek vágyaink objektív formái): egy
kellemes és kedélyes élet, az érzelmi ambivalencia szép megnyilvánulásai, akár
az a gyengéd Szfinx, mely – többé-kevésbé titkosan – újra és újra feltámad
bennünk.

Ne várják hát, hogy tényszerű formába öntsem a beszédemet. Inkább csapongok: mert ezek a szép tárgyak, melyeket láthattam és
megérinthettem, annyi emléket izzítanak fel bennem...

Némely szobor olyan kivájt, mint a spatulák vagy az üreges
gyümölcsök. Mások kilyuggatottak és a levegő átjárja őket, bámulatos rácsok a
belső és a külső között, olyan rosták, melyeket szétroncsol a szél, az a
rejtett szél, mely minket is hatalmas fekete örvényébe zár, a deliráló őrület
hallatlan percei során.

Giacometti 1901. október 10-én, Stampában, Svájcban
született, egy festő fiaként.

14 éves koráig a falujában élt, majd 1915-ben gimnáziumba
ment, melynek elvégzése után végre elkezdhetett festményeket és szobrokat
készíteni, ahogyan arra már évek óta vágyott. 6 hónapig a genfi művészeti
iskolán tanult, de ez nem tetszett neki. 1921-ben Olaszországban járt,
mindenfelé utazgatva, kilenc hónapot töltött Rómában. Először 1922-ben jött
Párizsba. Három éven keresztül csak rövid időszakokra maradt, majd 1925-ben
letelepedett, és azóta itt él, leszámítva azt a két vagy három hónapot, melyet
minden évben a szülőföldjén tölt. Kezdetben egy akadémiát látogatott, de már
évek óta egyedül alkot.

Giacometti tehát egy még nagyon fiatal szobrász. Mindig
ostobaság jóslásokba bocsátkozni, és a próféták általában vészjósló hírnökök.
De hogy is ne bíznánk meg benne, látva a kezei közül kikerült szobrokat, melyek
olyan konkrétak, olyan evidensek, olyan abszolút érvényűek, akárcsak az általunk
szeretett lények? Ezek a szobrok mintha csak szálló sóktól kövültek volna meg,
melyek mentesek a hó keserűségétől, és olyanok akár a lereszelt körmökről
lehulló por – az a tapinthatatlan hamu, amit egy szerelmes relikviaként őrizne
–, vagy az a csodálatos só, melyet a régi tudósok a föld köldökéből akartak
kivonni. A hullámok sóssága ez, és a csillagoké, melyeknek szintén megvan a
maguk égi tengere. A könnyek sóssága ez, a nevetés könnyeié, a kétségbeesés és
az őrület könnyeié, a könnyed és csalfa könnyeké, a gyászkönnyeké vagy a
csontok sójától elnehezült könnyeké. Szüntelenül hulló vízcseppek, melyek a
létezők néma sziklájából ragyogó forrásként a felszínre törnek, konkrét
vízcseppek, melyek az éhségünket csillapító sóra emlékeztetnek. Tengeri só, keserű
só, a reccsenő ujjpercek sója, a fogak sója, az izzadtság sója, a tekintet
sója... Íme, a kő eledele, a bronz csodálatosan eleven tápláléka, mely oly
sokáig képes felkelteni és újraéleszteni nagy éhségünket!

Darida Veronika
fordítása

Jegyzetek:

* Michel Leiris: Alberto Giacometti. Documents. no. 4. Paris, 1929. 209–210.