Örkény István

Kereplő¹

Cuppogott a hó a talpuk alatt.

– Stefi szép lány – mondta Szilágyi. – De még milyen szép! Tündöklő, igézetes.

Lomhán járt, mint akinek idegen közeg a föld, mint a jégmadárnak a jégmező. Aki messziről látta, önkéntelenül arra gondolt, hogy talán tud repülni, csak nem akar.

– Szépnek szép – ismételte tűnődve. De hiányzik belőle valami.

Hajmásinak földbe gyökerezett a lába. Kemény szó Szilágyitól, aki egy éve és hét hónapja bevallotta neki, hogy szereti Stefit, de azóta is, elszánt, szűkszavú makacs­sággal, csak annyit volt hajlandó mondani, hogy szereti. És semmi közelebbit. Mintha nem volna se miért, se ám, se de. És most egyszerre, mint egy felszökkenő gejzír, ez a vallomás!

Utánairamodott.

– Mit mondtál? Hogy hiányzik belőle valami?

– Nem vetted észre?

– De észrevettem – mondta Hajmási. – És elgondolkoztam. Csak hát én nem ismerem olyan jól, mint te. Hát mi hiányzik belőle?

– Elárulom neked – mondta Szilágyi. – A lélek melege.

És megállt. Szilágyinak időnkint meg kellett állnia. Az volt a szokása, hogy köny­vekkel megtömött aktatáskáját ide-oda lóbálja, s az gyakorta beakadt a térde közé.

Aztán tovább taposták a havat, gondokba merülve. Később – már a Rákóczi úton – Hajmási arra kérte Szilágyit, hogy legyenek tárgyilagosak. Stefi megérdemli.

– Gondoljunk, mondotta, arányos termetére, ovális arcocskájára, mély tüzű, meleg tekintetére. Ő mint kívülálló, nem akarja Szilágyit befolyásolni. De ami tény, az tény. És a tényeket nem lehet letagadni.

– Miféle tényre gondolsz? – kérdezte Szilányi. – Arra, hogy Stefi szép?

– Pontosan erre gondoltam. – Csak nem találta meg ezt a találó kifejezést.

Ő, sajnos, mindig nehézkes volt a fogalmazásban. Érez valamit, s amit érez, az helyes, de a kellő szót sehogy se tudja megtalálni. Nem így Szilágyi! Ami a szívén, az a nyelvén. Minden megállapítása telitalálat. Mint ez, például: „Stefi szép!”

Szilágyit felvillanyozta az elismerés. Büszkeségében megszaporázta a lépést, de megint belebonyolódott az aktatáskájába. Eközben körülbelül a Szentkirályi utca sarkán – elkomorult, majd el is borult az arca. Azt mondta, kikívánkozik belőle egy vallomás. De amit mondani fog, az maradjon titok.

– Én hallgatok, mint a sír – nyugtatta meg Hajmási.

– Mit akarsz mondani?

– Én attól félek – kezdte, hangját lehalkítva Szilágyi, – hogy Stefi szépsége, ez a nyilvánvaló és tagadhatatlan szépség üres álarc csupán. Néha ránézek, és elfog a kétség. Mi van mögötte? És van-e egyáltalán mögötte valami? Légy szíves, mondd meg őszintén a véleményedet.

– Nem fogsz meggyűlölni? Nem fogsz megsértődni?

Szilágyi megígérte, hogy nem.

– Hát akkor megmondom. Egyenesen a szemedbe megmondom. Stefiben nincs meg a lélek melege... És most tégy velem, amit akarsz.

Szilágyi egyelőre nem tehetett semmit, mert az aktatáskájával volt elfoglalva. Csak nagyvártatva, már a Rókus-kórház sarkán ismerte el, leplezetlen fájdalommal a hangjában, hogy Hajmási megállapítása igaz.

– Persze – tette hozzá, hogy enyhítse az ítélet ridegségét –, ehhez még hozzá kell tenni valamit.

– Mit? – kérdezte Hajmási kíváncsian.

– Hogy szép. Hogy tündöklő. Bár lehet, hogy elfogult vagyok. Felelj nyíltan, kedves barátom.

– Nem vagy elfogult – ismerte el Hajmási. – Nyúlánk termet, finom vonások, festői színek... De valami – ne vedd zokon a megjegyzésemet –, valami kevés, valami apróság mégis hiányzik belőle.

– A lélek melege – sóhajtott Szilágyi. – Ne kerülgessük. Köszönöm neked az őszinte szót.

– Ez így egy kissé kegyetlenül hangzik – vigasztalta kesergő barátját Hajmási. – Stefinek szembetűnő érdemei is vannak.

– Hogy szép?– kérdezte Szilágyi.

– Hogy szép – bólintott Hajmási.

Eleredt a hó. Szilágyi a hóna alá fogta aktatáskáját, Hajmási fölhajtotta télika­bátja prémgallérját. Még hosszúnak ígérkezett a beszélgetés.

(1938)

Jegyzetek:

1 Örkény István: Fiatal koromban. Új Írás, 1970, 8. 77–78.; újabb kiadás: Örkény István: Novellák. Sajtó alá rend. Háy János, Radnóti Zsuzsa. Budapest, 2002. I.: 7–9., 14–16. Örkény megjegyzése novellájához: „Egy új kötet anyagát, Válogatott novelláimat keresgéltem össze. Eközben innen-onnan, fiókok aljáról, egy régen megszűnt képes újság kivágott hasábjairól előkerült néhány novellám, amelyeket a mindent gyógyító feledés jóvoltából teljesen kiradíroztam emlékezetemből. Pályám elején, tehát a háború előtt írtam őket, de hogy mikor, arról sejtelmem sincs. Évszámokat nem írtam rájuk; ezt nem tartottam szükségesnek. Valószínűleg azt hittem, hogy mindegyik új novellám egy új időszámítás kezdetét jelenti. A Kereplő című legelső írásaim közül való; erre azért emlékszem, mert minden szerkesztő, utálkozó arckifejezéssel az arcán, visszaadta. Pedig öt darab volt belőle (Első kereplő stb.), de a többi elveszett. A nagy küldetés megjelent a Bethlen Margit szerkesztette Tükör című képeslapban; erre nemcsak azért emlékszem, mert a lapkivágás megmaradt, hanem mert nyolc pengő honoráriumot kaptam érte. Az utolsó kettő a fiókomban húzódott meg, szerényen; e szerénységre minden okuk megvolt. Akárhogy számolom, ez harminc év. Mai szemmel nézve elég ártalmatlan novelláknak látszanak, a maguk idejében azonban felbőszítették a szerkesztőket, amit persze egy csöppet sem bántam. Fiatal fővel én is azt akartam, amit azóta is minden fiatal: úgy húzni meg a klozetot, hogy rámdőljön a ház.