Gömöri Jenő Tamás

Margit és Ferenc¹

                     Wilde Margitnak és Ferencnek

Jó József-Utcám, Margitot és Ferencet

nem gyötrik, nem üldözik: ám ki-nemest óvhat a

maga jobb sorsa ma attól, hogy másokkal

együtt ne remegjen szíve, ha lelket tör

s vért vedel e rémnapok vérivóhada?!

És Margit meg Ferenc a legnemesebbek

közt nemesek s a kivertekből egyet ők

köszöntöttek először embernek, mikor

elevenen égették lelküket máglyán

s holtan se vették be testük a temetők.

(Ismerek papot is, ékes neve Szittya,

ki váltig papolta azt, hogy ő keresztény

s aki a keresztény temetőt lecsukta

egy életéből kivert halott test előtt,

míg Krisztus reszketett fenn, árva keresztjén.)

Én voltam a kivert eb, akit emberként

köszöntött akkor Margit és Ferenc, akik

testvérek, jó Utcám, s a sarkadon laknak

s mindennap tapodják köveit, akárcsak én

s kiknek lelkében ma is még lélek lakik.

Kik előtt lelkem egészen megnyílhatik

s ha sírhatnékom van, szabadon sírhatok:

hozzájuk menekült jószóért a vert eb

mikor a széllel ideszökött s hozzájuk

menekültek a könyvek és kéziratok.

Ők őrzik őket, polcon s „légó”-táskában,

hiszen nem őrizhetné őket a kamra,

melyben a bujdokló búvik: e versekért

nemcsak új rablánc járna ma költőjüknek,

de kötelet akasztanának nyakamra.

Olga címükre küldözte leveleit

mikor az én nevemre már nem lehetett,

mert attól féltem, hogy egy „posthumus”-levél,

ha lefognak, ott akad a kopók horgán

s Olgán is elhúzzák majd a hetvenhetet.

Valahányszor elköszönök tőlük mindig

e búcsúszó kísér: „Vigyázzon magára!”

Néha meg így: „Vigyázzon magára nagyon!”

Eddig a kivert eb ösztöne hallgatott

Margit és Ferenc örök búcsúszavára.

Jegyzetek:

1 Gömöri Jenő Tamás: A szörnyű év. II. József-utcai versek (A bujkálás versei 1944-ből). Budapest, 1948. 55–56.